„A hagyományra nem úgy tekintünk, mint egy csipketerítőre a tévé tetején” – Interjú az idén harmincéves Kerekes Banddel

„Az autentikus és a progresszív között állni nem lehetőség, hanem szükségszerűség” – vallja az idén harmincéves Kerekes Band. Páros interjúnkban a kétszeres Fonogram-díjas etnofunk csapat két tagjával, a testvérpár Fehér Zsomborral és Viktorral beszélgettünk egyebek mellett arról, megtalálja-e még őket a „folkrendőrség”, s hogy mi tette lehetővé a zenekari folytonosságot az elmúlt három évtizedben.

Fotó: Barócsi Diána

F. V.: A Faust elején a költő, a komédiás és az igazgató arról beszélgetnek, hogy vajon a mélység, a könnyedség vagy a népszerűség teszi a nagy művet? Minden alkotóban valahol ez a hármasság kavarog. Szerencsére ez műfajfüggetlen, így szinte mindegy is, hogy minek nevezzük költészetnek, zenének vagy képzőművészetnek. Mindig arra törekedtünk, hogy a három egyszerre legyen jelen. Ez hol jól, hol kevésbé jól sikerült, de a törekvés mindig megvolt az arányra.

Középen állva

– Lehet egyáltalán középen állni az autentikus és a progresszív között?

F. Zs.: – Mivel az autentikus és a progresszív a két végpontot jelölik, a legszélesebb látókört középen állva lehet igazán megtapasztalni. Nekünk itt a legjobb – ebben a tágas középmezőben. Zenénk kortárs, mert a jelen kor nyelvén szólal meg, hagyományos és újító elemeket egyaránt ötvözve. Posztmodern is, mert bár a tradíciókból táplálkozik, nem dogmatikus, idézi a múltat, de nyitott a változásra, és nem fogad el egyetlen szabályrendszert sem kizárólagosnak.

F. V.: – Én ezt a kérdést a hitelesség felől közelítem meg. Ahogy Bolyki László írja, ne kitalálni, hanem megtalálni akarjuk önmagunkat. 

Ha a progresszió vagy az autentika iránti vágy belülről jön, akkor biztosan hiteles. Ha öncélú vagy felvett póz, akkor előbb-utóbb elfárad.

Fotó: Kerekes Band

– Megtalálja még önöket a „folkrendőrség”?

F. V.: Van olyan egyáltalán? Szerencsére a magyar táncházmozgalom él és virul: jobbnál jobb együttesek vannak, akik nagyon magas színvonalon működnek. Rengeteg fiatal foglalkozik népzenével, néptánccal, akik igazi közösségként működnek, és kitölti az életüket ez a szórakozási forma. Öröm ezt látni, hiszen mi is az autentikus magyar népzenébe szerettünk bele harminc évvel ezelőtt. 

Hallhattuk élőben muzsikálni „az utolsó nagy generációt” Zerkulától Maneszes Mártonig, Pál Pista bácsitól a tarnaleleszi bandáig. Ha létezik folkrendőrség, akkor leginkább azokkal van dolga, akik anélkül nyúlnak a népzenéhez, hogy ezek a nevek mondanának nekik valamit.

F. Zs.: Mivel – ahogy mondta – már harminc éve törvényen kívüli betyárként létezünk, ez azt is jelenti, hogy a „folkrendőrség” eddig nem talált ránk, pedig rendesen odatartottuk már az arcunkat. Édesapám azt mondta: „Barcsay Jenő azért festhetett szürrealista képeket, mert előtte megalkotta a Művészeti anatómiát.” Pár éve egy autentikus gyimesi táncházunk után odalépett hozzám a főfolkrendőr, és azt mondta: „Látod! Tudtok ti normálisan is zenélni!” Magyarán elismerte: ismerjük a népzene anatómiáját.

– Csak a népzenét anyanyelvként beszélők képesek a műfajból kinövő, azzal fuzionáló stílusok hiteles közvetítésére?

F. Zs.: A magyar népzenében a kollektív magyar tudattalan megérzése rejtezik. Ennek az érzésnek a mélyére ásva mutatja meg magát a magyarság egysége – számunkra ez a közös erő, mások számára az egyedüliségünk szimbóluma. Én ezt érzem, amikor a népzene régi rétegéből kivonom az esszenciát. Ebből sarjadnak a saját fejlesztésű szerzeményeink, és végül ez az „esszenciális üzenet” hat mélyen a közönségre – itthon és külföldön egyaránt.

F. V.: A jó fúzióhoz a másik oldalt is legalább annyira szükséges ismerni, szeretni, és egyenlő félnek tekinteni. A könnyűzene nagy öregei ma már legalább annyira többgenerációs hatásúak, mint a népzene. 

Organikus és innovatív

– Mi a kulcsa a Kerekes működésének? Zenekari kohézió? Leleményesség? Szorgalom? Intuíció? Milyen kulcsfogalmakat emelnétek ki, amelyek lehetővé tették a folytonosságot az elmúlt három évtizedben?

F. Zs.: Organikus. A Kerekes tagjainak belső zenei gondolatai egy közösen fejlődött zenei nyelven keresztül szólalnak meg. Egy olyan egyedi nyelvet beszélünk, amit a zenénken keresztül mindenki megért – szavak nélkül is. Innovatív – a népi hangszereket kitartó munkával, analóg eszközökkel integráltuk egy egységes, markáns könnyűzenei hangzásvilágba. 

A folytonosság kulcsa számunkra az, hogy a hagyományra nem úgy tekintünk, mint egy csipketerítőre a tévé tetején, hanem mint egy vadon növő, élettel teli, égő csipkebokorra – amely lélegzik, növekszik, új hajtásokat hoz, és benne ott rejlik a szellemi találkozás lehetősége is.

F. V.: A hitet sem hagynám ki. A hit abban, hogy a magyar kultúrához hozzátehetjük mi is a magunkét, gazdagítani tudjuk. 

– Sokfelé koncerteznek, nemrég Rodostóban játszottak, de fellépnek az oszakai világkiállításon is. Sok ezer kilométerre tőlünk hogyan fogadják a Kerekes Band zenéjét? Oszakában volt alkalmam megnézni Szalonna és bandája koncertjét, és habár a japánok köztudottan rajonganak a magyar kultúráért, a népzenénkért, néptáncunkért, elképesztő volt élőben is megtapasztalni ezt a nyitottságot, kapcsolódást a részükről. Milyen meghatározó vagy meglepő élményeik vannak a külföldi fellépésekről?  

F. Zs.: A kazah és magyar nép ősi rokonsága révén zenénk Kazahsztánban különös, szavakon túli megértésre talált – szinte a levegőben vibrált a furulyámon át, mintha maga a sztyeppék szelleme fújta volna. Nem volt szükség szájról szájra járó magyarázatra a hagyományról, hiszen a Spirit of Tengri közönsége egyszerűen megérezte zenénk üzenetét. Tízezer emberrel együtt dobbant a szívünk, amikor ott játszottunk, és nemcsak zenéltünk, hanem egy másik világ nézőpontját is megéreztük, ahol az élő hagyomány és a fejlődés szabadsága kéz a kézben jár. Ez a találkozás megerősített minket abban, hogy az autentikus és a progresszív között állni nem lehetőség, hanem szükségszerűség.

– Milyen koncertekre készülnek még a jubileumi évben?

F. Zs.: Örülünk, ha látnak minket, de az igazán fontos, hogy halljanak is – és rajtunk keresztül saját belső hangjukat is, azt a hangot, amely minden magyar lelket büszke gyönyörűséggel tölt el. Ezeket a hangokat július 18-án Egerben találhatják meg, ahol az Egri Szimfonikus Zenekarral közösen szólaltatunk meg tíz szerzeményt. Emellett augusztus 17-én a Mesterségek ünnepén, a budai Várban a készülő új közös albumunk jegyében a Dalinda Énekegyüttessel lépünk színpadra egy különleges koncerten.