Egy perc alatt kétszáznegyvenegy lépés azért nem semmi. Nem beszélve a több tucat csillogó hasfalú, érzékien vonagló odaliszkról. Dübörögnek a janicsárdobok, hogy az ember a feltétel nélküli megadáson gondolkodik, mindez sok ezer néző előtt a Budapest sportarénában, amely feltehetőleg bármire alkalmasabb, mint színpadi előadásra – egyszóval minden adott ahhoz, hogy pocsék kis estének nézzünk elébe. A magát Törökország reprezentatív táncegyütteseként hirdető Fire of Anatolia bemutatóján azonban csalódnunk kell. A pocsék szó eufémizmus arra, milyen az, amikor jó másfél órán keresztül egyszerűen képtelenek vagyunk rájönni, miért van szükség ekkora hűhóra a nagy semmiért.
Szó se róla: az Anatólia tüze edzett, rutinos, professzionális táncosok óramű pontossággal szervezett kara. Valóságos hadsereg, amelynek tökéletesen olajozott előadásán hosszú combú anatóliai szépségek, kigyúrt izomzatú harcosok küzdenek az arénában a nézők kegyeiért, kartánc és bodybalett minden mennyiségben; s a közönséget egzotikus örömében még az sem zavarja meg, hogy egyik-másik jelenethez hegesztőszemüveg kellene, nehogy kiégjen szemünk az eszelős színpadi fénykezeléstől. De még az sem, hogy a szervezők nagy uniós igyekezetükben megfeledkeztek a magyar nyelvű konferálásról, tolmácsolásról, mobilkikapcsolós figyelmeztető szövegről.
Itt mindenki és minden a hatás maximális fokozásáról szól. A lenyűgözésről, a felpumpálásról, a marketingről. Táncot látunk, még inkább zajos, stroboszkópos, keletieskedő cirkuszt, amelyben a kunszt a lényeg – az „aki nem lép egyszerre” elv elsöpör mindent. A kunszt kell a show-hoz, a show pedig ahhoz, hogy ne csak néhány tudálékos értelmiségi meg családtag csámcsogjon efféle műsorokon. Azt látjuk, amit a törökök az ő nagy uniós igyekezetükben talán a nyugati világgal láttatni szeretnének: afféle globalizációs táncplaza ez, amelyben vidáman megférnek a konyai dervisek, a katonai lánctáncok, a hastáncok az ír szteppre hajazó figurákkal, az innen-onnan kutyult világzenei elemek a gyönyörű anatóliai népzenével és a misztikus szufi dallamokkal. Ami azért különös olyan ország „reprezentatív” táncegyüttesétől, amelynek legfelkapottabb és legeldugottabb szegletében, az utolsó benzinkútnál is kitartóan ömlik a népzenei alapú pop és a hagyományos muzsika egyaránt, és amely az utolsó vérig büszke nemzeti kultúrájára. Ahogy az is különös, hogy az alkotók kínosan ügyeltek arra, a török sztyeppe mítoszait megjelenítő műsorban csak leheletnyi mozlim utalások legyenek. Mert az unióban nem divat Mohamed, ugyebár.
Nos, az Anatólia tüze táncegyüttesnek sikerült bebizonyítania, hogy a kelták keze messze ér: zavaros meséjű, kizárólag dramaturgiai és koreográfiai közhelyekből álló előadásuk inkább sportteljesítmény volt, a sztyeppe szteppe Riverdances modorban, ruhákban, díszletekkel előadva. Már csak a bodrumi diszkók csillaga, Musztafa Szandál hiányzott az összképből. A charteres kelet-európai turisták ilyen fakultatív programról álmodnak egy antalyai tömegszállodában. Kis hastánc döner kebabbal.
Amikor kiléptünk a kapun, azért Buda felé sandítottunk, nem leng-e lófarkas zászló a tornyokon. Nem lengett.
(Fire of Anatolia, Papp László Budapest Sportaréna, november 9.)
origo.hu
Orbán Viktor: Ez a legsötétebb óra, amiben vagyunk
