A párbeszédforma olyan közel hozza az interjúalanyokat, amennyire ez csak lehetséges. Persze a riport mindig a helyszínen zajlik: kincskeresés Észak-Amerikában, a Las Vegas-i csatornarendszer, dzsungel Hawaiin, magyar börtön és a többi, a lényeg azonban nem a tér, hanem az ember, és az, ahogyan értelmezi a világot maga körül. Ami a kelet-közép-európai biztonságérzetünknek hála gyakran az elviselhetetlenség határát súrolja. A puszta elbeszélés, az illusztráció hiánya, és az érzés, hogy voltaképpen mi magunk is beszélgetőtársak vagyunk, oly annyira felerősíti a történetet, hogy lehetetlenné válik nem átérezni, milyen lehet vérszomjas gyilkosok elől elrejtőzve hónapokat tölteni egy zuhanyfülkében egy tucat sorstárssal együtt.
Teljesen ugyanakkor sosem válunk részévé a sztorinak, hiszen legtöbbünk szerencsére soha nem élheti át a képernyőn oly hatásosan ábrázolt félelmet. A távolság a történetek természetes velejárója, ennek megtartása pedig a műsor nagy erénye. A Bábel egy percre sem lesz szenzációhajhász bulvárműsorrá, mindvégig megőrzi a sztori és a főszereplők integritását. A világ sokszínűségében rejlő közös emberi értékeket az idegenségben is képes megmutatni.
Irigylésre méltó helyzet, hogy a szintén nagyszerű On the Spot mellett a Bábel – Hesnával a világ epizódjain keresztül ismerhetjük meg a világ számtalan arcát.
(Ajánlókép: Facebook)
