Fél szem

A huszonöt esztendővel ezelőtti tragikus etnikai konfliktusnak máig érződik a hatása az egykori Székelyvásárhelyen.

Kincses Előddel, az 1990-es fekete március egyik főszereplőjével beszélgetek egy étteremben. A Nemzeti Megmentési Front Maros megyei alelnöke az események hatására lemondott, majd el kellett menekülnie az országból, és csaknem hat évig nem jöhetett haza, Magyarországon élt. Nagy vonalakban ismerjük a történetet, de talán érdemes feleleveníteni, mi is történt azokon a napokon: a zavargás a város Tudor negyedében tört ki 1990. március 16-án, amikor részeg, randalírozó románok betörték egy gyógyszertár ablakát, mert arra magyar feliratot is kitettek. Másnap a Vatra Romaneasca nevű nacionalista szervezet tüntetést szervezett, a felvonulók magyar vért követeltek.

Két nap múlva a környékről (a Görgény-völgyi szegény román falvakból) autóbusszal a városba szállított tömeg törni-zúzni kezdett. Kincses Előd, engedve a politikai nyomásnak, lemondott, de ez sem állította meg az ittas csőcseléket: fejszével, husánggal, doronggal felszerelkezve megostromolták az RMDSZ székházát. Ion Judea ezredes, a város katonai parancsnoka ugyan személyesen garantálta a szabad elvonulást a bent rekedt magyaroknak (köztük a neves írónak, Sütő Andrásnak), a katonaság mégis tétlenül nézte, ahogy láncokkal, botokkal ütlegelik őket. Az író az elszenvedett bántalmazás következtében fél szemére megvakult, és több bordája eltört. Másnap, március 20-án több tízezres békés magyar tömeg vonult ki a város főterére igazságtételt követelve. Szászrégen felől újabb, vasvillával és fejszével felszerelt csoportok érkeztek, és nekiestek a támadásra felkészületlen, fegyvertelen magyaroknak. Az emberek a környező utcákba menekültek, majd az utcai padokat szétszedve és a boltok göngyölegét használva visszaverték a támadást.

A tömegbe hajtott egy teherautó is, halálosan megsebesítve egy magyar embert, majd becsapódott az ortodox templom lépcsőjébe, amelynek következtében egyik – román nemzetiségű – utasa meghalt. Időközben a katonaság körülvette a várost, ahova csak a szervezetten érkező román buszokat engedték be. A román túlerőt a város peremkerületeiből beérkező cigányok egyenlítették ki, akik „ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” felkiáltással kapcsolódtak be a harcba. A csata kimenetelét éjfél körül az döntötte el, hogy megérkeztek a Nyárád menti székelyek – a döntően hatvan év feletti embereket egy második világháborús veterán vezette. A románokat kiverték a főtérről, a győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelték meg, és felhúzták a magyar zászlót a polgármesteri hivatal épületére. Hajnalban megérkezett a megyeszékhelyre a román hadsereg ejtőernyősegysége, amely átvette a város irányítását. A véres eseményeknek három magyar halottjuk volt: a teremiújfalui Kiss Zoltán, az ernyei Csipor József és a sáromberki Gémes István, és a konfliktusnak volt két román nemzetiségű áldozata, valamint csaknem háromszáz sérültje is.

– A vásárhelyi magyarság 1990-ben megnyerte a háborút, de elvesztette a békét – kezdi a beszélgetést Kincses Előd. – A vétkeseket nem vonták felelősségre, szinte kizárólag magyarokat és magyar cigányokat ítéltek el. Az egyetlen kivétel egy Ioan Gore nevű sofőr az egyik környékbeli faluból, ő csendháborítás miatt kapott néhány hónapot. Ez elenyésző büntetés ahhoz képest, hogy róla több újság is megírta: szemtanúk szerint ő verte ki Sütő András fél szemét. Az egyetlen román elítélt köszöni, jól van – nemrég láttam, hogy új, hatalmas házat épített a falujában.

– Miért csak magyarokat ítéltek el?
– Talán az segít a megértésben, ha tudjuk: az ügyben dolgozó ügyészek, bírók, egyéb hivatalosságok szinte kivétel nélkül a Vatra Romaneasca nacionalista szervezet tagjai voltak. Az elítélt magyarok és magyar cigányok pontos számát ma sem ismerem, de egy 1990 végi jelentés (melyet a Maros megyei főügyész küldött Bukarestbe) 35 nevet tartalmaz.

A fekete március hatása tragikus lett a vásárhelyi magyarságra. Beszéljenek a számok: például a fürszttelepi 6-os Számú Általános Iskolában 1990 tavaszán 28 iskolaköteles magyar gyereket írtak össze a következő tanévre, de őszre, a tényleges iskolakezdésre már csak heten maradtak: a magyar családok tömegesen az anyaországba telepedtek, a város egyik évről a másikra román többségűvé vált. Az exodus során leginkább az értelmiségiek és a fiatalok mentek el, így aztán könnyen lehet, hogy Marosvásárhely talán végérvényesen az elmúlt évtizedekben betelepített románok városává válik.

Az események után tíz évvel a magyarok a polgármesteri széket is elveszítették: az újrázni akaró Fodor Imre az első fordulóban 168 szavazattal maradt le az ötven százalék plusz egy vokstól úgy, hogy a szavazóbizottságokban több mint 2500 tulipános, vagyis RMDSZ-szavazatot semmisítettek meg mondvacsinált indokokkal. Kincses Előd napokban megjelent könyve egy másik tabunak is nekimegy. Sokan emlékeznek az ír televízió munkatársai által március 20-án készített ikonikus képsorokra: a földön fekszik egy vérző fejű, zöld pulóveres férfi, körbeállják botos emberek, és időnként ütnek egyet rá teljes erőből. A román sajtóban ezek a kockák a magyarok brutalitásának bizonyítékaként kerültek be, és az áldozat, a Libánfalváról beutaztatott Mihai Cofariu – aki egyébként túlélte a bántalmazásokat – nemzeti hős lett. Kincses könyvében Kisgyörgy Árpád marosvásárhelyi agysebész nyilatkozata is megjelent, melyben az orvos arról ír: a 42 éves Mihai Cofariu súlyos sérülésekkel a prefektúra (kormányzati képviselet) épületében feküdt órákkal a test test elleni összecsapások kirobbanása előtt, így a filmezés idején már a kórház intenzív osztályán készítették elő a koponyaműtétre.

Kincses Előd – aki ügyvéd – a marosvásárhelyi bíróságon több alkalommal indítványozta, hogy rendeljenek el szakértői vizsgálatot a lefilmezett áldozat személyének kiderítésére, de kérését mindannyiszor elutasították. Az ügyvéd célja nem az, hogy bebizonyítsa, esetleg nem is románt vertek meg brutálisan, hanem úgy gondolja, a vásárhelyieknek joguk van az események valós ismeretéhez. Egyébként a német Bild am Sonntag már 1990. március 25-én arról írt, hogy a képkockákon látható férfi egy nyárádtői román, Ion Secarea volt.

A marosvásárhelyi magyarság egyik legfőbb gondja, hogy a legnagyobb magyar párt feladta itt a küzdelmet – akadt olyan választás, ahol a külföldi kampányszakértő azzal ment haza idő előtt, hogy nem lehet ott segíteni, ahol a jelölt nem akar nyerni. Ezt a tényt maga a párt is beismeri: Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese egy világhálós portálnak egyszer azt nyilatkozta, hogy Marosvásárhely „politikailag gazdátlan város”, mert a helyiek választottjai az országos politikai pályára koncentrálnak. Mindezek ellenére Kincses Előd meg van győződve arról, hogy a polgármesteri széket vissza lehetne szerezni, ha a három magyar párt találna egy hiteles, a magyar közösség által elismert közös jelöltet.

Az események húszéves évfordulójára a Román Televízió készített egy igen bátor dokumentumfilmet. Az alkotók elmentek azokba a román falvakba is, ahonnan autóbuszokkal szállították Marosvásárhelyre a manipulált tömeget. Az egyik alany szemrebbenés nélkül elmondja: azért ült fel az autóbuszra, mert a falu egyik vezetője azt mondta: Vásárhelyen már ácsolják a magyarok az akasztófákat a románoknak. A felbujtó titkár azóta is a helyi önkormányzatnál dolgozik, nyilván azért, mert kiválóan végzi a dolgát. Ennek ellenére a román állam most sem képes megnevezni a felelősöket. Talán azért sem, mert sokan azt gondolják, hogy az etnikai konfliktust az egykori Securitate emberei provokálták ki, hogy újjászervezhessék a titkosszolgálatot. Tény, hogy egy héttel a véres események után megalakult a Román Hírszerző Szolgálat.

Érdekes párhuzam, hogy a 25 éves évforduló előtt újra elkezdődött az 1990. júniusi bukaresti bányászjárások kivizsgálása – a román legfelső bíróság ugyanis jóváhagyta a legfőbb ügyész kérését, aki érvénytelenített két olyan ügyészségi határozatot, amelyek lezárták a bányászjárás aktáját. Hasonló vizsgálat indult el az úgynevezett román forradalom ügyében is. Nagyon sok a hasonlóság a „fekete március” és a júniusi bukaresti bányászjárás között. Utóbbinál nem a románokat és a magyarokat uszították egymás ellen, hanem az értelmiséget és a munkásokat. Mindkét esetben verőlegényeket szerveztek be: a magyarokat a Görgény völgyéből érkező parasztokkal, a bukaresti értelmiséget, ellenzéki pártokat és egyetemistákat a Zsil-völgyből érkező bányászokkal verették szét. A bányászjárás és a forradalom esetében talán kiderül az igazság, de a román–magyar etnikai konfliktus kulisszatitkainak kiderítésére Bukarestben egyelőre nincs politikai akarat.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.