Portrénkban szó lesz:
Sorra indulnak a perek és a végrehajtások a Ripost ellen, de az új magyar bulvárlap valahogy a törvények fölött állónak érzi magát: helyreigazítást jogerős ítéletek után sem közöl. Az ügyvédek értetlenül állnak a jelenség előtt, nem győznek bíróságra járni. Csak a jövő héten és csak a Jobbik ügyei miatt három tárgyalás is lesz. Mindeközben a kormányközeli médiumok szemrebbenés nélkül szemlézik a bulvárlap anyagait, dőlnek a kiadóhoz az állami pénzek is: múlt hónapban derült ki, hogy áprilistól júliusig csak a Miniszterelnöki Kabinetiroda több mint félmilliárd forintot költött el a magazinnál.
A Ripost főszerkesztője, Ómolnár Miklós egykoron bulvárpápa volt Magyarországon. Celebeket emelt fel, tévétársaságok keresték a kegyeit. A kilencvenes évek végétől szinte egymaga teremtette meg a valóságtól egyre messzebb rugaszkodó új magyar sztárvilág kulisszáit. Fénykorában lapja, a Story majdnem félmilliós példányszámot produkált. Fordulat azt követően történt, hogy Ómolnárnak távoznia kellett posztjáról.
A főszerkesztő kis kihagyás után bukkant fel a Ripost élén, ahol a bulvár eszköztárát a politika szolgálatába állította. Azóta ha kell, rombol vele. Politikusok, közéleti személyiségek állnak a célkeresztben, olyanok, akik valamiképp útban vannak a kormánypártok számára.
De hogyan jutott el idáig az egykori kisgazda képviselő, későbbi Story-főszerkesztő? Hogy a kérdéseket megválaszoljuk, forgassuk vissza az idő kerekét. Vagy hatvanhárom évvel. Tehát kezdjük a történetet az elején: Ómolnár Miklós szülővárosában.
A Ripost főszerkesztője 1954-ben született Szombathelyen, köztudott róla, hogy erősen kötődik a városhoz. Olyan nyilatkozót legalábbis nem találtunk, aki őt ismerve ne az elsők között emelte volna ki: rendkívül okos, igen magas intellektusú, ám hirtelen és erőszakos természetű, városának szülötteihez ugyanakkor roppant lojális. A róla szóló történeteknél ez a három tulajdonság mondhatni eposzi kellékként bukkant föl.
A ma 63 éves főszerkesztő hét évvel ezelőtt talán a szombathelyi kötődés miatt beszélgetett meglepően személyes hangnemben a Vas Népe újságírójával is. A szombathelyi szerkesztőség munkatársával egy ottani csárdába ültek be, a csevej a régi időkre való visszatekintéssel indul. Ómolnár mesél arról, hogy szüleivel évekig szoba-konyha-létben élt, lavórban mosdott, ami persze az ötvenes évek végén nem volt kirívó. A helyzet ötéves korában változott, akkor költöztek egy pék lisztraktárába, amelyből apja csinált takaros lakást. Udvaruk a mai Petőfi-szobor helyére esett, egykori szobája mellette állt.
A városba magunk is elmentünk, kíváncsiak voltunk arra, milyen környezetben cseperedett a ma már a Nógrád megyei Szirákon komoly birtokkal rendelkező főszerkesztő. Gyerekkori lakásának helyszíne nagyon közel van Szombathely belvárosához, környéke a családnak is tágabb otthona volt. Ómolnár édesanyja a Fő térről nyíló Széchenyi utca egyik házában nőtt föl, anyai nagyapjának fodrászüzlete is volt az utca elején. A család egyetlen vagyonát államosították, nagyapja egy közeli szövetkezetben dolgozott tovább. A Széchenyi utcai üzlet helye ma is látható, ottjártunkkor is fodrászüzlet működött benne.
Ómolnár Miklós általános és középiskoláit Szombathelyen járta ki, gyerekkori barátai Rimbaud-nak szólították. Kamaszkori tréfának indult, valaki az iskolában nevezte így, ráragadt a becenév. Akkoriban hasonlóan lányos képe volt, mint a francia költőnek, verseket és novellákat is írt – erre ő maga emlékszik vissza A Világ című politikai hetilapnak adott 1991-es interjújában.
Szülővárosában két középiskolában is járt, arról viszont kétféle információnk van, hogy a váltásra miért került sor. Ő maga kirúgást említ. A Vas Népének 2010-ben adott interjújában arra hivatkozik, nem jött ki Mentes Vilmos tanár úrral, emiatt csapták ki a Kanizsai Dorottya Gimnáziumból. Ugyanez a történet jutott vissza egykori tanárához.
– Molnár Miki, mert mi még így hívtuk, a Savariában érettségizett. Később imádott osztályfőnöke volt Polgár Béla testnevelő tanár, nekem is jó barátom, sajnos már meghalt. Tőle tudom, hogy amikor Miki a városban előadást tartott, név szerint engem említett – mondja kérdésünkre az egykori tanár.
Mentes Vilmos kirúgásra azonban nem emlékszik, szerinte egykori diákjuk maga távozott. A magyar, történelem és filozófia szakos tanár állítja, nem is tanította Miklóst, csak azért ismerte, mert annak idején ifjú pedagógusként főszerkesztője volt a Kanizsai Dorottya Gimnázium újságjának, a KDG Diáknak.
– Örömmel vettük, ha valaki jelentkezett egy írással, cikkel. Mikósnak, azt hiszem, egy vagy két munkája jelenet meg az újságban. De isten bizony nem volt közöm a távozásához, az én kezemben az egyetlen eszköz az volt, hogy egy darabig nem írhatott a diákújságba. Mert az viszont dereng, hogy voltak a magatartásával problémák, fegyelmezetlen volt. Che Guevara-jelvényt is hordott – emlékszik vissza a tanár. Azt ugyanakkor hozzáteszi: ennek nem volt következménye az iskolában, ha diákjukat később el is tanácsolták, nem emiatt tették. Ezt az egykori diákkal megbeszélni azóta sem tudta, nem is találkozott vele évtizedek óta.
A 82 éves pedagógus pályája során több ezer gyerekkel foglalkozott, Miklósra csak amiatt emlékszik, mert, ahogy ő fogalmaz, nagy ember lett belőle, a rendszerváltáskor politikai pályára lépett, feltűnt a médiában is. Aranyos, mosolygós, kerek fejű, 150 centis gyerekként maradt meg a fejében, aki okos és jó eszű, akiben volt vagányság, csintalanság. – Mint minden normális gyerekben, csak néha túlzásokba is esett – fogalmaz a tanár.
Szintén nem kicsapásra emlékszik Ómolnár egyik volt osztálytársa. Név nélkül nyilatkozott, mint egykori barátai, munkatársai közül mindenki. Volt, aki munkája miatt nem vállalta nevét, mások egyszerűen csak tartottak portrécikkünk alanyától. Arról persze megbizonyosodtunk, hogy Ómolnárt valamennyien jól ismerték.
A volt iskolatárs azt mondja, Miklós maga ment el, mert nem akarta levágatni a haját. Nem kis áldozatról lett volna szó: a hatvanas években néhány év alatt derékig érő hajkoronát növesztett, nagy lázadó volt. Az iskolaváltás nem volt azonnali, a két iskola között Ómolnár egy évet a tejiparban húzott le, segédmunkásként. A nagy hajat új iskolájában, a Savariában már nem kifogásolta imádott osztályfőnöke. Mellette maradhatott a nyersgumi cipő és a pálmafás ing is. Egy volt osztálytárstól tudjuk azt is: Mikós jól tanult.
Az érettségi után filmrendező akart lenni, erről több interjújában is említést tesz. Végül az ELTE Állam- és Jogtudományi Karát ikszelte be a felvételi lapon, a jogászvégzettséget meg is szerezte 1978-ban. Információink szerint nem számított éltanulónak, de problémája sem volt az egyetemen.
Jogászként soha nem dolgozott, eleve nem dédelgetett ilyen terveket; tanulmányai vége felé határozta el: újságíró lesz.
Már diplomaszerzés előtt sokfelé próbálkozott, tehetségkutató pályázatokon indult, írt vidéki lapoknak, jelentkezett rádiós stúdiumokra. Bejutnia sehova nem sikerült. Az egyetem elvégzése után a Puskin moziban helyezkedett el takarítóként. Két hónap után már a brigád vezetője volt, ő felelt az előcsarnok tisztaságáért.
– Nagyon elégedett volt ezzel a beosztással, mindig élete derűs epizódjaként beszélt róla. Persze nyilván nem tartott sokáig. Másrészt 24 évesen minden fiatal keresi a helyét – emlékszik vissza erre az időszakra egyik nyilatkozónk.
A Puskinból Ómolnár rendszeresen bejárt a Hírlapkiadó személyzeti osztályára, egy idő után onnan ajánlották be a Lobogóhoz, ahol 1979-ben sajtólevelező lett. Ilyen munkakört a nyolcvanas években a Jövő Mérnöke című műegyetemi lapban is ellátott, ott is sajtólevelezőként kezdett, később munkatárs is lett. Ebben az időszakban került kapcsolatba Petress Istvánnal, a Magyar Rádió főmunkatársával, akinek külső munkatársként dolgozni kezdett. Két és fél év közös munka után került be a rádióhoz, a belpolitikai rovathoz. Utoljára egy nemzetiségi műsort csinált – erre maga emlékszik vissza a kisgazda politikusként A Világnak adott rendszerváltáskori interjújában.
Ómolnár boldogult rockszakíróként is, a témában a rendszerváltás előtt két könyve is megjelent: A rock napszámosai (1987) a színpadi technikusokról, a Pengék és halak (1986) pedig Radics Béláról, a magyar rockzene legendás és nagy hatású alakjáról szólt.
De hogy miként lett egy fiatal újságíró-jogászból kisgazdapárti politikus? Ha hinni lehet az elérhető információknak, akkor véletlenül. Persze szerettük volna – egyebek mellett – ezt a történetet is a legilletékesebbtől, Ómolnár Miklóstól hallani, ahogy a mások által elmondottakról is megkérdezni őt – ám megkereséseinkre nem reagált. Ami különösen azért furcsa, mert írásos megkeresésünk után néhány nappal a Kossuth Rádió Arcvonások című sorozatában szerepelt, a kisgazda időkről is kedélyesen beszélt. Komolyabb kérdéseket persze nem kapott, nem került szóba egyetlen kényes ügy, illetve kényes téma sem. A műsorral vélhetően elégedett volt, időzítése pedig nyilván a szerencsés véletlenen múlt.
Korábbi nyilatkozataiból az derül ki, hogy amikor a rádiónál dolgozott, egy régi ismerőse hívta fel azzal, hogy az újjáinduló a Kis Újság szerkesztőt keres. Ennek kapcsán ült le beszélgetni Pártay Tivadarral, aki 1988-ban alapító elnöke volt a Független Kisgazdapártnak, majd főszerkesztője a Kis Újságnak. Így lett Ómolnár felelős szerkesztője a lapnak.
A kisgazdapárttal kapcsolatos következő fordulatról egy 2005-ös origós interjúban beszél. Elmondása szerint az 1990-es választás előtt felhívták azzal, hogy volt-e valaha az MSZMP tagja. Azért tudakolták ezt, mert az országos lista első tizennyolc helyéért nagy volt a vita, onnantól viszont nem olyan könnyű neveket találni – az MSZMP-tagság eleve kizáró tényezőnek számított. A kérdés az volt: mit szólna hozzá, ha felkerülne a tizenkilencedik helyre, ahonnan biztosan nem fog bejutni a parlamentbe. A felkérésre rábólintott, felkerült a listára.
Abban az időben Kispesten lakott, a lakótelepen, ott volt élete első lakása. Április 8-án elment szavazni, aztán bement a kisgazdaszékházba. Jöttek az eredmények, a kisgazdapárt az országos listájáról tizenkilenc helyet kapott. Így lett belőle képviselő. Honatyaként – derül ki a parlament bizottsági nyilvántartásából – több állandó bizottságnak is tevékeny tagja volt, mellette betöltötte a párt főtitkárhelyettesi, frakciószóvivői posztját is.
Aztán Ómolnár tagja lett annak a képviselőcsoportnak, amely 1991-ben kivált a Független Kisgazdapártból, majd később felvette az Egyesült Kisgazdapárt (EKGP) nevet. A szakadásra azt követően került sor, hogy Torgyán Józsefet, aki addig az FKGP parlamenti csoportjának vezetője volt, és akinek személye erősen megosztó volt, elnöknek választotta a párt nagyválasztmánya. Pártay – aki mint írtuk, az Ómolnár szerkesztette lap főszerkesztője, egyben az első kisgazda kapcsolata volt – Torgyán júniusi elnökké választását követően azonnal, már július 2-án kilépett a pártból. Nem akart közösséget vállalni az új elnökkel, akit nem csak ő tartott elfogadhatatlan vezetőnek. Aztán a pártból még abban az évben, októberben kizárták Ómolnárt is. A kisgazdafrakció novemberben szakadt ténylegesen ketté, a Torgyánhoz hű tizenkettekre és az akkor még csak harminchárom tagú másik platformra, a későbbi harminchatokra. Utóbbinak Ómolnár szóvivője is lett.
Bár a pártbeli ellentétek csak ebben az évben váltak igazán széles körben ismertté, sokkal korábbra datálhatók. Torgyán a pártszakadás után, 1991 decemberében adott interjút a Békés Megyei Hírlapnak, ebben beszél a történetről. A pártelnök az interjúban azt állítja, hogy a Független Kisgazdapárt már az első forduló után látta, nem tudja megnyerni a választást. Ezt Pártay és Ómolnár tettének tulajdonítja, ők ugyanis két nappal a választás előtt egy, ahogyan ő fogalmaz, a kisgazdapártot és személy szerint őt mocskoló cikkeket jelentettek meg a Kis Újságban, és azt fénymásolva is terjesztették. Torgyán az interjúban azt mondta: Pártay Tivadar közölte vele, azért kellett így tenniük, nehogy túlnyerje magát a párt.
A Kis Újságban megjelent, Politikai fertőzésveszély! című írás – amelyet a főszerkesztő Pártay mellett Ómolnár is jegyez – valóban furcsán hat a parlamenti választás első fordulója előtt három nappal, hiszen a párt lapja éppen a párt szennyesét, belső ellentéteit teregeti ki. Ez pedig – függetlenül attól, ki hogyan viszonyul Torgyán személyéhez – valóban aligha sarkallta arra a bizonytalan szavazókat, hogy a párt neve mellé tegyék ikszüket.
Tudni kell azonban, hogy Torgyán József személye ekkorra már megosztotta a pártot, és nem csak Pártay, illetve Ómolnár volt az, aki úgy érezte: előtérbe kerülése az FKGP-re nézve súlyos veszélyt jelent. Ómolnár Miklós 1992-ben Torgyán a kapuk előtt címmel írt könyvet erről a háborúról. Ebben így fogalmaz:
„Mindenkinek joga van tudni, milyen szomorú tények rejlenek e doktor Torgyán-féle politikai szélhámosság mögött, különös tekintettel arra, hogy nevezett személy ma már nyíltan teljes egyeduralomra tör, és nem csak a párton belül.”
Az ügyről Torgyán József lapunknak adott tizenkét évvel ezelőtti interjújában is beszélt. Ebben azt állította, hogy Ómolnár egészen más politikai irányultságot képviselt, mint ő. Úgy fogalmazott:
„Hogy Ómolnár Miklós miként került a Független Kisgazdapárt környékére, azon ön elgondolkodhat, nekem ezt nem kell tennem, mert erről kialakult meggyőződésem van.”
Az ügynökmúlttal való gyanúsítás, vagy ennek sejtetése egykoron mindennapi harci eszköznek számított a politikában – ahogy még néha ma is –, de az esetek többségében ilyenkor inkább inszinuációról, mint bizonyítható tényről volt szó. Ami tény: sem Torgyánról, sem Ómolnárról nem kerültek elő olyan dokumentumok, amelyekkel egyik vagy másik esetben a „küldött ember” hipotézise alátámasztható lenne.
Mindenestre a Kis Újság cikkével az FKGP vezetősége sem tudott mit kezdeni. A megjelenésének napján, 1990. március 22-én tartott sajtóértekezleten Bejczy Sándor pártigazgató fontosnak tartotta leszögezni: bár a párt vezetői számos kérdést kaptak Torgyán személyével kapcsolatban, kilencven órával a választás előtt az FKGP nem polemizál, nem foglalkozik személyes ügyekkel, hanem kizárólag a választás megnyerésére koncentrál. A tájékoztatón elhangzott: a vezetőség maga is meglepőnek tartja a lapban a Torgyán Józsefet bíráló cikket. A választáson a kisgazdapárt végül harmadik helyen végzett, a koalícióba ilyen előzmények után lépett be.
Ha Torgyánról és Ómolnárról ilyen adatok nem is kerültek elő, Pártay múltjáról később kiderült, hogy a rendszerváltás előtt az állambiztonság Budai fedőnevű ügynökeként különösen rosszindulatú jelentéseket írt idősebb Antall Józsefről. A Beszélő 2009-ben megjelent cikkében szó van arról is, hogy Pártay egyszerre volt a diktatúra ügynöke, célszemélye, kollaboránsa és ellenfele. Feladta rivális párttársait, de közben megőrizte a kommunistákétól markánsan eltérő politikai profilját. Börtönbe csukták, szabadulása után szoros megfigyelés alatt tartották, és amikor politikailag újra aktivizálódni próbált, és kapcsolatot keresett – persze egy ráállított ügynökön és provokátoron keresztül – a kisgazda emigrációval, a titkosszolgálat ismét felvette vele a kapcsolatot, hogy dekonspirálja és lejárassa őt. A cikk forrása Rainer M. János Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989 című kötete, amelyet az 1956-os Intézet adott ki 2008-ban. A cikk hivatkozza a Magyar Hírlap 1994-es írását is, amelyben az szerepel: Pártay a legtisztább és együttműködésre legalkalmasabb kisgazda politikusként igyekezett eladni magát többek között idősebb Antall József eláztatásával Kádáréknak, majd a rendszerváltás után ifjabb Antall Józsefnek. Amikor Torgyán József veszélybe sodorta az Antall vezette kormánykoalíciót, Pártay a miniszterelnök titkos támogatásával megalakította saját csoportját, mivel „szükség lett volna egy a koalíció mellett keményen kitartó kisgazdapártra”. Pártay múltjáról az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára adatai alapján a Pesti Srácok is közölt cikket.
Az 1991. őszi kisgazda pártszakadás után végképp zavaros időszak következett. Az FKGP országos vezetősége 1992. február 21-én egyhangúlag kimondta a párt kilépését a kormánykoalícióból, ám egy nappal később, február 22-én a pártból kivált harminchárom tagú képviselőcsoport az Antall-kormányban maradás mellett döntött – bővülés után ők lettek a már említett harminchatok. Puccskísérlet és kizárások következtek, Pártay októberben már új pártot is alakított. Novemberben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az FKGP törvényes képviselője Torgyán. Ezt követően – 1993 januárja és decembere között – még több kisgazdapárt alakult, kilépések és belépések, egyesülések történtek, majd december 19-én megalakult hivatalosan is a Torgyán vezette FKGP-vel szemben álló Egyesült Kisgazdapárt. Ennek színeiben volt a parlamentben Ómolnár egészen az 1994-es választásig.
Az együttműködés nem mindig volt zökkenőmentes. Az EKGP frakcióvezetőjének 1993 decemberében tett nyilatkozatából például kiderül, hogy Ómolnár és egy másik frakciótag – a képviselőcsoport többi tagjával ellentétben – nem támogatta Boross Péter miniszterelnökké választását Antall József halálát követően. Borosst persze ettől függetlenül 201 igen, 152 nem és 5 tartózkodás mellett megválasztotta kormányfőnek a parlament.
Ómolnár a következő országgyűlési választáson levonult a politika színteréről, ahogyan pártja is, amely még 1 százalékos eredményt sem ért el. A Népszabadságnak 1994 szeptemberében már úgy nyilatkozott: nem kíván politikával foglalkozni, nehogy azzal vádolják, hogy valamiféle elkötelezettséget próbál rádióműsoraiban – a Danubiusnál vezetett műsort – érvényesíteni.
Kérdeztünk személyéről egykori kisgazdákat, de többségük már csak a következő ciklus képviselőjeként hallott róla különféle beszámolókat. Aki személyesen ismerte, úgy fogalmazott:
– Szellemiségünktől olyan messze volt, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem tudom, minek tekintette a kisgazdapártot. Nyilván ugródeszkának, mert utána eltűnt.
Ómolnár 1990-ben a média világából csöppent politikai terepre, de a sajtót nem hagyta teljesen ott akkor sem. Még a Vas Népének adott 2010-es interjújában idézi fel, hogy a rendszerváltó parlament képviselőjeként micsoda életet élt. Míg a rádióban a slágerlistát nyomta, a rövid szünetekben privatizációs tervezeteket olvasott. „Eszméletlen idők voltak. Volt olyan nap, hogy az alkotmányügyi bizottság alelnökeként fogadtam a repülőtéren Alexander Dubceket, a prágai tavasz hősét, a fogadás után meg rohantam a stúdióba” – mondta. Azt vallotta: az ember lehet egyszerre atomtudós és szalvétagyűjtő, bohóc és Nobel-díjas is.
Külföldi kitérőt is tett 1992-ben, akkortájt, amikor a kisgazdapárt élete éppen a feje tetejére állt. Ebben az évben ösztöndíjjal vett részt Bill Clinton kampányában. Arról, hogy az 1993-ban megválasztott amerikai elnök családját közelről is megismerte, a Mokka egyik tavalyi adásában tett említést. A műsorban Hillary Clinton múltjáról, lehetséges elnöki címéről folyt beszélgetés. Hét évvel korábbi interjújában azt is kiemeli: nem gondolta volna, hogy amilyen tapasztalatokat ott szerez, azokat később itthon a bulvármédiában hasznosítja. „Érdekes ez: a tömegdemokrácia és a bulvármédia hasonló világok. Hiszen az egyszerű lózungokkal megszólítható emberekből mindig több van, mint a bonyolult érvekre fogékonyakból. Ezért hát bulvárlogikát használnak a politikusok is, a választási kampányban mindenképpen” – fogalmazott.
E gondolatok megfogalmazásakor – 2010-et írunk – Ómolnár még a Story főszerkesztői székében ült. Regnálása itt 1998-ban indult, több mint tizenöt évig tartott. Ezt megelőzően ugyanannál a kiadónál, illetve elődjénél – a Hearst Erasmus Pressről, a holland VNU-ról, majd 2001-től a finn Sanomáról van szó – főszerkesztette az Ifjúsági Magazint. Igazán naggyá viszont a Story tette.
– A lapot eleinte komolyabb irányba akarta vinni, lobogtatott régi Színházi Életet, nem annyira bulvárban gondolkodott – emlékszik vissza egykori kollégája az indulás időszakára. – Jó ötletei voltak, tulajdonképpen ő teremtette meg a magyar bulvárt.
Egy későbbi munkatárs már másképp fogalmaz. Mint mondja, szerinte Ómolnár nem megteremtette, hanem tönkretette a magyar bulvárt. – Ő szoktatta hozzá a celebritásainkat ahhoz, hogy pénzért vagy éppen fizetett nyaralásért történeteket szállítsanak. Ez pedig az egész műfajra rányomta bélyegét – fogalmaz az újságíró. Nem igazán volt olyan nyilatkozónk, aki ne emelte volna ki, hogy a Storyban megjelent cikkek nem kis része mai szóval élve alternatív valóságot, egyszerűbben fogalmazva: kitalációt tárt az olvasó elé.
– Persze az nem volt valótlan, hogy valaki gyereket szült, vagy egyéb történés volt az életében, de rengeteg történet mesterséges volt, a celebekkel egyeztetve jelent meg. Pont az ellentétét csináltuk annak, amit a nyugati bulvárlapok. Ott a cél az, hogy leleplezzék a celebek ügyes-bajos dolgait, félrelépésről, adócsalásról írjanak. Ezzel szemben a Story egy habos-babos, mézes-mázas, színes szalaggal átkötött mesevilágot költött róluk. A celebek úgymond diktálták az anyagokat. Kivétel csak elvétve akadt, ha valami már tényleg védhetetlen volt – utal az egykori munkatárs Stohl András részegen okozott közlekedési balesetére.
Ómolnár észrevette azt a piaci rést is, hogy van további nyitottság a sztárlapokra, így megcsinálta a saját konkurenciáját, a Best magazint. Hogy a reklámtortából másnak ne jusson. Kicsit más tematikát talált ki neki, mint a Storynak: az bulvárosabb volt, a Best pedig családiasabb. A bulvár erejét és Ómolnár személyének fontosságát mutatja, hogy a főszerkesztőt a Haszon magazin 2003-ban vita nélkül válogatta be a legbefolyásosabb magyarok huszonötös listájába.
A Story sok-sok évig igazi sikertörténet volt. A csúcsidőkben 400 ezres eladásokat hozott, ami a hazai piacon elképesztő szám. A lap 1998-as indulásakor 240 ezer példányban kelt el, második évében már közel 330 ezernél járt ez a mutató, az ezredforduló évében pedig megközelítette a már említett 400 ezret. Egyik legnagyobb sztárja Zámbó Jimmy volt, akivel még életében brutális példányszámokat értek el, a lap történetének legnagyobb, csaknem 500 ezres példányszáma pedig a popsztár 2001-es tragédiájához köthető. Abban az évben a Story átlagosan 440 ezer példányban fogyott, de az eladott lapszám még 2002-ben is meghaladta a 400 ezret. A Matesz adatai szerint a csökkenés abban az évben indult meg. A példányszám 2008-ban esett 300 ezer alá, 2012-ben pedig már a 200 ezret sem érte el.
Úgy tudjuk, Ómolnár Miklós a csökkenő példányszámok mellett is nyereségesen tudta tartani a lapot, illetve a hozzá kapcsolódó márkakiterjesztések – ilyen volt például a Story-gála – is többet hoztak a konyhára, mint amennyibe kerültek. Olyan véleményeket is hallottunk, melyek szerint a Story-gálát Ómolnár eleve azért találta ki, hogy a saját személyi kultuszát erősíthesse. Emiatt voltak olyan reklámkampányai, amelyekben ő arccal, hanggal szerepelt. – Nagyon szerette a hatalmát, szerintem jobban, mint a pénzt. Akkoriban pedig tényleg ő volt a magyar médiavilág mindenható ura. Ha az RTL egy új műsort akart bevezetni, akkor pitiztek neki, ugyanezt tette a TV2 és a rádiók is. Lehetett tudni, hogy ha nem kerülsz be Ómolnár lapjába, valamelyikbe, de inkább mind a kettőbe, akkor nem fog működni a műsorod, nem lesz jó az embered – fogalmaz a magyar bulvárpápa egykori munkatársa.
A laphoz kapcsolódva jött létre a Story tévé is, amit házon belül megpróbált kisajátítani, de komolyabb sikertörténet soha nem volt. Igazi kudarcból csak egyet élt meg korábbi munkahelyén: az FHM dicstelenséget. (A férfimagazinnak egy ideig szintén főszerkesztője volt.)
Tanított a Sanoma Média Akadémián leendő újságírókat is, nagyon jó előadó hírében állt. A Sanoma kiadó több külföldi, kelet- és közép-európai cégénél segédkezett a sztármagazinos lapindításban, a Story know-how-ját próbálta átadni. Aztán általában kiderült, hogy más országokban az Ómolnár által Magyarországon sikerre vitt rendszert nem lehet működtetni.
Úgy tartják, újságíróival, szerkesztőivel nem bánik kesztyűs kézzel, a Storynál is nagyon határozott vezető volt. Így vagy úgy, de sokan miatta távoztak. Többen mesélnek megríkatott beosztottakról, idegösszeomlással kilépőkről. Mások viszont védik, több olyan volt újságírójával is beszéltünk, akiket soha nem bántott, akikkel jó viszonyban volt. Közülük néhányan kiemelik: a bulvár eleve olyan műfaj, ahová hihetetlen mentális szilárdság kell, aki nincs erre ráállva, az gyakorlatilag beledöglik.
– Velem például mindig rendes volt. Persze tudom, sokan rettegtek is tőle, én ennek ellenére azt mondom: alapvetően iszonyú korrekt volt. Nem volt kedves, de ha ígért valamit, azt betartotta – hangsúlyozza a régi kolléga.
Azt, hogy Ómolnár nagyon művelt és igényes ember, tehetséges és gyors észjárású, még azok is kiemelik, akik emberileg nem sokra tartják. Egyetértés van abban is, hogy milyen, amikor kilép a szerkesztőségből: nagyon jó karakter, beszélget, összejöveteleken táncol, iszik, abszolút normális. Ilyenkor még azok is szeretik, akik amúgy rettegnek tőle. Van humora, mosolya, öniróniája, tud magán élcelődni. Talán ez állt annak hátterében, hogy a Storynál kiboruló emberei egy-két év után jellemzően visszamentek hozzá.
A celebekkel maximálisan jól bánt, hiszen belőlük élt. Legendás volt, hogy egy idő után, amikor a munkatársak kicsit már belefáradtak a munkába, de már dőlt a pénz, úgymond megfinanszíroztak sztárokat: fizettek címlapsztorikért, fotózásokért. Akadt olyan celeb, aki Ómolnárnak köztudottan jó cimborája volt, és aki már mindenért pénzt kért. Efölött a Sanoma kiadó korábbi vezetése, tekintettel a példányszámra és a hirdetési bevételekre, jellemzően szemet hunyt, ám a történet vége felé egy drágább utat már ők is visszadobtak azzal: mindennek van határa.
Birodalma mellett nagyon büszke volt arra is, hogy ő épített föl embereket. Erre a legjobb példa a Schobert család, különösen Rubint Réka. Persze a dolog kétélű, ezek a celebek ugyanis brutális példányszámot hoznak. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a magazinoknak nem volt hasznuk abból, hogy címlapjukon, illetve hasábjaikon az átlagosnál többször szerepeltette ezeket a karaktereket.
Ómolnár Norbi könyvei fölött is bábáskodott, közreműködött a szerkesztésükben. Volt, amelyikhez előszót írt. Talán nem véletlen az sem, hogy a Storytól való furcsa távozásakor Schobert Norbert Ómolnárt magasztaló, leváltásán kesergő posztjában jelentette be azt is: „A munkanapom végén felhívtam Ómolnár Miklóst, és kértem, hogy legyen részvénytársaságunk igazgatótanácsának tagja, kommunikációs igazgatója. Gazdagítsa tudásával inkább a mi cégünket.”
Norbi cégének Ómolnár azóta is igazgatósági tagja, a fitneszguru ügyeivel pedig a Ripost is kiemelten foglalkozik. Voltunk olyan bírósági tárgyaláson is – a Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége indított pert személyiségijog-sértés miatt Norbi ellen –, amelyen Schobert ügyvédje mindenáron szakértőként akarta beidéztetni a főszerkesztőt. A bíró csak értetlenül pislogott, a meghallgatásra nem került sor. A pert másodfokon is megnyerte a szakmai szervezet.
A Story egykori munkatársai egybehangzóan úgy vélekedtek: a finn tulajdonos gárdája a csökkenő eladások ellenére sokáig óvta Ómolnárt.
– Olyan nagy név volt, olyan rettenetes sikerei, elvitathatatlan érdemei voltak, ami még akkor is megmaradt, amikor a példányszám a felére csökkent. Nem ő tehetett róla, az általános bulvárnak áldozott le, ezt ő sem tudta megfordítani – fogalmaz egyikük.
– Én leggyakrabban középvezetői értekezleteken találkoztam Miklóssal, beosztotti vagy más viszonyban soha nem voltam vele – ezt már egy egykori főszerkesztő mondja, aki a Sanoma kiadó egy másik lapjánál dolgozott. Hozzáteszi, hogy Ómolnár mindig példaként volt beállítva. Hiába csökkent akkoriban a Story és a Best példányszáma, nem lehetett bántani.
Változás akkor történt, amikor a Central 2014-ben megvásárolta a Storyt is jegyző Sanomát, Magyarország legnagyobb print- és netes kiadóvállalatát. Így jött létre a Central Médiacsoport. A tulajdonosváltás Ómolnár számára végzetes volt, a Storytól való elküldése, annak módja több forrásunk egybehangzó állítása szerint nagyon durván megviselte. Bár kirúgásról hivatalosan nem beszélhetünk, hiszen ilyen nyilatkozatot az érintettek egyike sem tett, minden erre vonatkozó információnk egybevág ezzel az értelmezéssel. Ráadásul Ómolnár távozásakor még a hozzá több tekintetben közel álló Schobert Norbert is erre utalt már említett posztjában.
Több elmondás is szól arról, hogy a főszerkesztő melyik ponton tudta meg: föl kell állnia. A legdurvábbak szerint az őt váltó Kökény-Szalay Vivien – aki azóta a kormánypárt igényeit látványosan kiszolgáló Tények hírigazgatói posztjára cserélte főszerkesztői állását – sétált be hozzá azzal: irodájában jól nézzen körül, mert másnaptól az övé. Akárhogy is történt – és ebben szinte mindenki egyetért – Ómolnárt nem a kellő reputációval küldték el. Nem köszönték meg neki, hogy megalkotta a kiadó egyik legerősebb lapját, nem kívántak neki sok sikert a további munkájához. Pedig a távozó főszerkesztő a lapot tartotta élete fő művének.
A hirtelen elválás okát persze homály fedi, olyan nyilatkozatot senki nem tett, amely a tényleges hátteret megmutatná.
Az Ómolnár Miklós kiadótól való távozásáról megjelent hírekkel, keringő pletykákkal kapcsolatban megkerestük Varga Zoltánt, a Central Médiacsoport vezérigazgatóját is. Szerettük volna tudni, miért került sor az elválásra, milyen módon történt, mi volt a pontos oka. A témában Varga most sem kívánt nyilatkozni.
Az mindenesetre leszűrhető: Ómolnár Miklós sértett emberként távozott birodalma éléről. Ez a sértettség, amelyben nagy erő és bizonyítási vágy lehet, kapóra jöhetett a Fidesz számára.
Ómolnár anyagiakhoz való viszonyulásáról elég egységesen számolnak be az egykori kollégák.
– Lehetett tudni, hogy nagy vagyona van, erre mindig büszke is volt – vágja rá egy régebbi újságírója. Egy másik pedig azzal nyit: – Engem mindig azzal froclizott, hogy csak írjak, ne filozofáljak, mert őt az nem érdekli. Kiemelte, őt egy dolog érdeki: hogy a hónap elején a fizetése ott legyen a számláján.
Másoknak arról is beszélt, hogy ez az összeg bevételének csak elhanyagolható része.
– Tudtuk, hogy iszonyatosan sokat keres, de ezt nekem mégis az arcomba mondta. Persze akkor fiatal lány voltam, lehet, hogy ezzel csak elkápráztatni akart. Azt viszont tudom, hogy minden fórumon hangoztatta: neki a fizetése nem tétel. Mindig emlegette, hogy nem abból él – emeli ki egy korábbi újságírója. Olyan nyilatkozónk is volt, aki úgy fogalmazott: ha Ómolnár az életben soha többet nem kapna fizetést, akkor is jól megélne, olyan vagyont halmozott fel.
Legendák keringenek sziráki birodalmáról is, ahová korábbi kollégáit is invitálta. A Nógrád megyei településen már a kisgazda időkben, 1992 júliusában vásárolt területet. A földhivatali adatok szerint akkor került a tulajdonába egy 3700 négyzetméteres parcella, amely tulajdoni lapja szerint műemlék, védett kastélypark. Ez az egyetlen sziráki ingatlan, amelyet hozzá köthetően vissza tudtunk keresni, mivel ide egy 1994-ben alapított cég is be van jegyezve, amelynek ügyvezetője Ómolnár. A Teleki-Degenfeld Kastélyszállótól 200 méterre lévő, hatalmas telken álló apartmant szállásportálokon is hirdetik, a címére bejegyzett cég tavaly 25 millió forintos árbevételt ért el. Tevékenységi körei közt csak 2009 óta szerepel szálláshely-szolgáltatás, korábban vélhetően csak saját használatra tartották a területet. Egykori Story-munkatársaknak is szervezett ide összejöveteleket a korábbi főszerkesztő, aki ez alkalmakkor mindig nagyvonalú volt és figyelmes.
Vélhetően nem ez a terület Ómolnár egyetlen sziráki birtoka. Persze a jó és kevésbé jó ismerősöktől származó „fél Szirák az övé” megjegyzéseket fenntartásokkal kezeljük, de azért régi kapcsolatai tudni vélik, hogy egykori barátjuk jócskán bővítette a rendszerváltozás környékén szerzett, már a kétezres években kisebb medencével rendelkező területet.
– A birtok eleinte kicsi volt, aztán kicsit nagyobb, majd még nagyobb. Most nem tudom, mi a helyzet, de gondolom, még nagyobb – fogalmaz egy régi ismerős.
A bővítés ténye már az ominózus tulajdoni lapon is látszik: a parcella területe 2007-ben további vásárlás következtében növekedett.
A sziráki érdekeltségek átlagosnál nagyobb léptékére lehet következtetni abból az előterjesztésből is, amelyet a község polgármestere tett az önkormányzat 2013. márciusi ülésén. Ennek jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a mezőgazdasági hivatal az önkormányzatot arra kötelezte, tegye járhatóvá a tulajdonában lévő egyik földutat. A polgármester fel is mérette a területet, majd megállapította, hogy az úton rengeteg ötvenéves fa van, gyökereiket pedig a kivágás után gépi munkával kellene eltávolítani. Ugyanakkor az út szomszédságában helyezkedik el Ómolnár – nem az előbb említett, 1992-ben vásárolt – földterülete, aki felajánlotta: szántója területéből az út területével azonos részt elcserél az önkormányzattal. A község képviselő-testülete a cserére áldását adta.
Nem tudjuk, a sziráki birtokkal most mi a helyzet, nem tudjuk, hogy a Ripostnál hosszabb-rövidebb ideig dolgozó kollégák a korábbiakhoz hasonlóan megfordultak-e már a területen. Nem beszéltünk olyan újságíróval sem, aki jelenleg Ómolnár szerkesztőségében dolgozik. Akit elértünk, az már mind eljött onnan, vagy csak gondolkozott az odamenetelen.
– Én emberileg akkor ismertem meg, amikor beindította az online Ripostot. Szakmailag az előélete alapján nagyra tartottam, elismertem őt, de hatalmas csalódást okozott. Az indulásakor még nem látszott, hogy ennyire „befeszülnek” a kormány mellett. Ha ez rögtön kitűnik, eszembe sem jut, hogy bármilyen körülmények közt oda akarjak menni. Beszélgetésünkkor nem titkolta, hogy nagy terveik vannak. Már akkor mondta, hogy nem elég az internetes megjelenés, ő mindenképpen újságot akar, szeretne tévéműsort is. Egyértelművé tette, hogy két ellenfele van: a Blikk és a Bors – fogalmaz az újságíró.
Ómolnár a Ripost mellett útjára indította itthon a Hello! magazint is, és bár furcsaságok abban is vannak, a lap nyomába sem ér a főszerkesztő bulvárnapilapjának, illetve annak netes kiadásának.
A Ripost akkor helyezte magát először teljes harci üzemmódba, amikor tavaly nyáron Spéder Zoltánról közölt lejárató anyagokat. Arra is volt példa, hogy Spéder Stumpf István alkotmánybíróval való találkozásáról tettek közzé engedély nélkül készült fotókat, majd fűztek hozzájuk személyeskedő megjegyzéseket. Spéder az őt lejárató sajtóterméket beperelte, a pert jogerősen meg is nyerte. Ugyanakkor magánéletét nem csak a Ripost, hanem a teljes kormányközeli média, mintegy varázsszóra, a Riposttal egyidőben támadta, igen intenzíven. A kormányoldali médiagépezet közvetlenül a Spéder ellen indított hadjárat előtt ügyvédjét is támadta; Bodolai László szintén perelt, nyert. A Riposttól helyreigazítást azonban ő is hiába vár, a lap ellen neki is végrehajtási eljárást kellett indítania.
A Ripostban tavaly év végén Volner János jobbikos frakcióvezetőről jelent meg olyan írás, amely szerint a politikus bement egy Pécel melletti cserjésbe egy idegen nővel. Ezt képsorozattal illusztrálták, amely erőteljesen azt sugalmazta, hogy Volner orális szexet folytatott a nővel a bozótosban. A lap azt állította, „olvasóriportere” küldte a képsorozatot, aki puszta személyes érdeklődésből kezdte el követni a politikust. A képsorozatot viszont nyilvánvalóan profi paparazzo készítette.
Áprilisban Gulyás Mártont próbálta lejáratni a lap. Arról cikkeztek, hogy miután az aktivistát kiengedték az előzetesből – ahová azért került, mert narancssárga festékkel dobálta meg a Köztársasági Elnöki Hivatalt –, első dolga volt felkeresni egy homoszexuális párkereső oldalt. Gulyás profiljáról képeket is közöltek. Az aktivista június 16-án indított pert, amiért a róla megjelenő cikkek sértették emberi méltóságát, magánélethez és képmáshoz való jogát. A pert nem jogesősen már meg is nyerte. A Gulyás Mártonnal kapcsolatos vakrepülés után volt olyan újságíró, aki a lapnál másfél évvel korábban, mindössze három hónapot dolgozva szükségét látta annak, hogy nyilvános posztjában kérjen bocsánatot minden ott leütött betűjéért.
A Ripost szeptemberben olyan cikket is megjelentetett a Jobbik frakcióüléséről – ahová állítólag Vona ellenlábasai csempészték be újságíróit – hogy az írást a Hírcsárda, az ismert vicces kamuhíroldal egy az egyben másodközölte. És tényleg: a bulvárlap lejáratókampányain az ember hatvanas IQ felett már sír vagy nevet. Ettől függetlenül az újság karaktergyilkos anyagainak „információt” jellemzően szemrebbenés nélkül átveszik a kormányközeli médiumok.
A Ripost kiadója, amelynek lapjait Ómolnár nemcsak főszerkesztőként, hanem tulajdonosként is jegyzi, tavaly már közel 1 milliárd forintos árbevétellel zárta az évet, azt pedig a kívülállók is sejthetik: nem a piac látott benne ekkora fantáziát. Online változatának olvasottságát mérik – a nyomtatottét viszont nem –, de az nem kiemelkedő, olvasótábora jellemzően nem a hirdetők kedvence. Látványos az is, hogy egyes celebek feltűnően sokszor osztanak meg ripostos cikkeket. Az elérésgenerálás üzleti modellje az, hogy bizonyos időközönként egy vagy két cikket ezek a bulvárhírességek kitesznek. Nem politikait, hanem mondjuk életmódtémájút, de az interneten a kattintásszámot azok is hozzák. Ha például rámegyünk Rubint Réka Facebook-oldalára, és legörgetjük a közel egymillió követővel rendelkező celeb hírfolyamát, nagy eséllyel tapasztaljuk azt, hogy a Ripost finoman szólva túlreprezentált. De persze lehet, hogy csak annyira jó. Korábban ugyanez volt a helyzet egy másik celeb, Kasza Tibi oldalán, aki nem is csinál titkot abból, hogy az általa megosztott tartalomért sokan fizetnek, ebből él.
Az Index nyáron a Ripost hirdetési adatbázisát is megszerezte, abból pedig kiderült: a felületükön a tavaly január és november között megjelenő hirdetések több mint 96 százaléka állami cégektől vagy a Miniszterelnöki Kabinetirodától származik. Az Átlátszó nemrég azt is megírta, hogy az idén áprilistól júliusig tartó Állítsuk meg Brüsszelt! és Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén! kampány során 524 millió forintot költött a Miniszterelnöki Kabinetiroda a Ripostnál.
Bár a bulvárlap tevékenysége látványosan jól jövedelmez, Ómolnár esetében a Story utáni éles tartalmi, illetve módszertani váltást senki nem érti. A Ripost indulásakor ekkora szakmai mélyrepülésre senki sem számított.
– Amikor én odakerültem, még nem érződött különösebb politikai ráhatás. A pletykákból persze tudtam, hogy Habony Árpád is a közelben van, de úgy voltam vele: pár hónapos kitérőre alkalmas a hely, aztán majd meglátom, mi lesz – mondja egy újságíró, aki a többséghez hasonlóan csak rövid időt töltött a Ripostnál. Azok a volt kollégák, akikkel beszéltünk, nem tudják, kik írják a karaktergyilkos anyagokat, elképzelhetőnek tartják, hogy az írások nem is a szerkesztőségből érkeznek.
Ómolnár korábbi kollégáit az erős váltás még jobban meglepi, értetlenül állnak a jelenség előtt.
– Soha nem fordult elő, hogy a Storyban vagy a Bestben nyílt politizálás lett volna. Ha Gyurcsány volt érdekes, vele foglalkoztunk, ha Viktor töltött kolbászt, akkor vele. De a mostanihoz hasonló propagandaanyagok szóba sem kerülhettek – emeli ki egyikük. Hozzáteszi: azt ugyanakkor lehetett tudni, hogy Ómolnár politikai vénája nagyon erős. – A hatalomgyakorlás, a politikai hatalmi mechanizmusok mindig érdekelték, foglalkoztatta, hogy a politika mint szakma mit csinál, azon belül hogyan lehet megoldásokat találni – fűzi tovább a szót az egykori munkatárs. Majd gyorsan hozzáteszi: de a Storyban politikusnak helye csak akkor volt, ha példányszámot tudott hozni. Nem akkor, ha hatalomtechnikai szempontból az érdekessé vagy fontossá vált.
Ómolnár politikai hovatartozása már a storys időkben egyértelmű volt, erről minden nyilatkozónk határozottan állást tudott foglalni.
– Rühelli a szocikat és a levetett kommunistákat. Rühelli azt a belterjes liberális vonalat, amit az SZDSZ vitt meglehetősen gőgösen. Idáig stimmel, eddig összevághat azzal, hogy neki konzervatív oldalon bármiféle szerepe legyen. De kizárt, hogy ami most történik, az ő személyes meggyőződésével fedésben álljon – mond véleményt egy volt munkatárs. Mindenesetre – teszi hozzá – Miklós hajlamos arra, hogy nem evidens igazságokkal győzködje magát, és így élje túl a mentális traumát. Ezt nyilván megtette akkor is, amikor a Storynál dolgozott sok-sok éven keresztül. Csak az más jellegű teher volt. Most egy szócsővé vedlett médium központi figurája.
Egy másik volt kolléga azt idézi föl, amikor főnöke az MSZP második megválasztásakor, 2002-ban bement a szerkesztőségbe, majd közölte: ez rettenetes nemzeti gyász, mindenki nyugodtan menjen haza. Azt viszont ő is kiemeli, hogy főnöke nem titkolt szimpátiájának a lapban nem volt nyoma. Mindezt akkortájt Ómolnár éles eszével magyarázták a kollégák.
– Kevés hozzá fogható embert ismerek. Hihetetlen széles az érdeklődési köre, döbbenetes felkészültséggel bír történelmi, politikai kérdésekben, nagyon magas intellektussal rendelkezik. Emellett kiváló a kombinációs készsége, kifejezetten széles látókörű, tájékozott figura. Nem szakbarbár, gyakorlatilag bármiről tudsz vele beszélni – fogalmaz egyik nyilatkozónk. Hozzáteszi, emiatt is áll értetlenül azelőtt, amit jó ideje a saját szemével lát.
A Ripost ellen folyamatosak a perek, és amikor meg is nyerik őket, helyreigazítást akkor sem nagyon közöl az újság. Úgy tudjuk, a sérelemdíjakat és a perköltségeket viszont határidőben kifizetik a pernyertes felek részére. A pereskedésre nem sajnálják a pénzt.
Nagy kérdés, mi lesz a folytatás, mi jöhet még. A főszerkesztőt jól ismerők azt gondolják, Miklós amiatt nagyon veszélyes, mert zseniális szakember. Tudja, hogyan kell felépíteni karaktereket, információkkal befolyásolni az embereket. Amit kiépít, már nem sajtó, hanem a propagandagépezet része. Tükrözi többször hangoztatott meggyőződését, mely szerint választások megnyeréséhez nincs szükség a gondolkodó, észérvekkel meggyőzhető választók támogatására: a bulvárt olvasó, abban élők tömegeire van szükség inkább, akiket érzelmi alapon kell befolyásolni.
Érdekes ennek tükrében elolvasni Ómolnár Miklós szavait, aki Torgyánról szóló könyvében Hitler Mein Kampfját is idézve bírálja a kisgazda politikus beszédeit, kortesfellépéseit:
„Az anekdotikus betétekkel fűszerezett szónoklatok lényege egy-egy körmondatnyi állítás. De az többször, újra meg újra elhangzik. A hónap igazságának be kell vésődnie. Hogy így legyen, erős kézzel kell megpengetni az érzelmek húrjait. A türelmetlenséget, az ellentmondások keltette indulatokat, a gyors és látványos megoldások hiánya szülte dühöt. A jogos elégedetlenséget és a lumpen odamondogatást. Egyszerre, ugyanott, olykor ugyanabban az emberben.
Mintha a T.-birodalom hősei akarva-akaratlanul magukévá tennék a Mein Kampf kíméletlenül általánosító, az embereket mélységesen lenéző módszerét:
»Propagandánknak nem az észre, hanem az érzelmekre kell hatnia. Mivel a propagandának népszerűnek kell lennie, és mivel a nép intelligenciája alacsony, a propagandának is alacsony színvonalon kell működnie. Minél inkább hatunk a tömegek indulataira, annál hatásosabb lesz a propagandánk. A hatékony propaganda tehát nem az igazságról szól. Hanem csupán kevés dolgot mond, de azt a keveset viszont annyiszor ismétli, ahányszor csak lehet.«”
Ómolnár Miklós, új médiabirodalma rá a bizonyíték, tökéletesen megtanulta a leckét.
###HIRDETES###
