Az elmúlt ötven évben a konzervatív oldal főleg a szalonok hátsó termében iszogatta teáját és nézte, ahogy a baloldali csőcselék és a mögöttük álló szellemi elit átveszi az utcát, majd az utcán épített barikádokat átemeli a szalonokba – azaz elfoglalta a kultúra tereit.
A frankfurti iskola csemetéi, a maoista brigádok 1968-ban Párizsban zászlót bontottak. Az Antonio Gramsci által vetett magok kikeltek és habár tévesen úgy gondoljuk, hogy De Gaulle és reformjai végül „leverték” a diáklázadást, ez közel sincs így. A forradalom gyermekei mára az Európai Unió vezető tisztségviselői, a kulturális narratíva forrása a kezükben, s övék a filmipar, a zene- és a ruhaipar, egyszóval minden, ami még az apolitikus közvélekedést is képes befolyásolni.
És ebben van ötven év lemaradásunk! Oda sem figyeltünk és kicsúszott a kezünkből szinte minden. Az oktatási és kulturális intézményeinket elfoglalták, a társadalmat balra politizálták át – főleg nyugaton – és belekényszerítettek minket egy olyan kultúrharcba, amelyben már most előnyben vannak, gondoljunk csak bele abba, hogy a mindent átszövő közösségi média felületein milyen narratíva érkezik.
Mi a megoldás? Az ellenkultúra. Ez nem azt jelenti, hogy valami újjal kell előrukkolnunk, sőt, inkább az ellenkezőjét! A történelem adta folytonosság továbbvitele mindeddig magától értetődő volt, csak a XX. század véres csatái után egy kicsit letettük ezt a keresztet, hogy pezsgőzzünk a győzelem fölött. Újra vállunkra kell venni és szépen lassan, de kitartóan visszatérni a helyes útra.
Ehhez pedig az kell, hogy ne az ellenség kottájából játsszunk. Ugyan próbálják úgy szabni a kulturális háború szabályait, hogy az mindig nekik kedvezzen, de vegyük végre észre, hogy az ő szabályuk az, hogy eltöröljenek mindenkit, aki nem akar az ő nótájukra táncolni abban a bizonyos szalonban. Legyünk végre bátrak ahhoz, hogy kicseréljük a lemezt, építsük újra a szétvert közösségeinket és adjuk ismét mi a narratívát, hiszen a módszertan adott, a tudás a kezünkben.
