Aki démonokkal csatázott és viaskodott

Van, aki esküszik Emil Zátopekre. Hogy ő volt a világ legnagyobb futója. És Nurmi vagy Owens csak második, csak harmadik. Nehéz megbirkózni egy ilyen feladvánnyal. Mindhármukat megilletné az efféle kitüntetés. Ezért aztán fogalmazhatunk így is: háromkirályok ők, a futás szobrai, akik le nem dönthetők soha a talapzatról. Most eltávozott a harmadik legenda is, anélkül, hogy a világ megremegett volna belé. Csak azok emlékeznek rá talán jobban, akik még látták ide-oda gördülő fejjel, kilógó nyelvvel versenyezni, s hihették, hogy a következő pillanatban összeesik. De nem így történt. Zátopek előretört, és nyert. Közben láthatatlan erőkkel csatázott, viaskodott; arca Vergiliuséval volt rokon, meggyötört az alvilági folyón, démonokkal háborúzott, kivont karddal rohantak rá az árnyak, a győztes mégis ő volt valamenynyi fölött. Nem kötődött a „szép” esztétikai kategóriájához, de laza felsőtesttel és nagyszerű lábmunkával futotta rekordjait.Egy hatgyermekes morvaországi asztalos utolsó előtti fiaként 1922-ben született. Feljegyezték róla, hogy első edzésén otromba, fűzős csizmában futott, mert nem volt pénz tornacipőre. De mintha sohasem felejtette volna el a nehéz lábbelit: mindig úgy futott, mintha ez a csizma lenne a lábán. (Későbbi követője, Abebe Bikila – emlékeznek – a római olimpián a meztelen lábfejre esküdött...) Emil Zátopek a katonaságnál tanulta meg az úgynevezett intervallumtréninget, amellyel már a híres német futó, Rudolf Harbig is egymás után aratta sikereit. Eltűnt a mezőnyben, majd előkerült; elterelődött róla a figyelem, aztán újfent ott volt a mezőny élén. Gyakori iramváltásaival megőrjítette az ellenfeleit, és nemegyszer lepte meg őket látszólag vert helyzetből, hirtelen megindított, ellenállhatatlan, gyors hajrájával. Bár, ha alkalmazhatnánk ezt a taktikát az élet egyéb területein! Néha hátramaradni, aztán váratlanul előretörni, és győzni. Időnként arra gondolni, hogy nem lehet mindig elöl állni. De a célba kötelező elsőnek befutni.Zátopek 1948-ban a londoni olimpián mutatkozik be. Azt a látszatot kelti, hogy futás közben haldoklik, aztán tízezer méteren ő szakítja át elsőnek a célszalagot. A nézők meglepetten kérdezik: hát így is lehet? Négy évvel később Helsinkiben megint ő a tízszeres verseny olimpiai győztese, aztán az ötezer méter döntőjére készül. Az egyik amerikai tudósító azt írja róla: „A naiv csehszlovák a második aranyérem megszerzésére törekszik.” A verseny filmje: ...Zátopek lemarad. Két, három, négy, már hat méter a hátránya. Azt gondolhatnánk, vége. Schade, Chataway, Mimoun már az utolsó kanyarban gyötrik egymást. Az utolsó kétszáz méter, Zátopek, a megvert, a legyőzött, a lesajnált most végre robbant. Az élen futókat mintha váratlan szélvihar érné utol, forognak, de anélkül is érzik, hogy Zátopek valami hihetetlen elszántsággal tör utánuk. Chataway kétségbeesett erőfeszítéssel rálép a betonperemre, elvágódik, már csak Schade és Mimoun... Zátopek már az élen, feje, keze, lába úgy jár, mint még sohasem. Se lát, se hall. Kétségbeesett, önfeláldozó, megdöbbentő utolsó ötven méter. Ő az olimpiai bajnok. Hogy mit mond később? „Minden győzelmemből és vereségemből leszűrhettem valami tanulságot, s azt a tapasztalatot, hogy soha nem szabad feladni a harcot, míg az ember célba nem ér. Ha nem követtem volna ezt az elvet, aligha sikerült volna győzelmet aratnom olyan nehéz versenyeken, mint az ötezer méteres futás Helsinkiben.”Soha nem szabad feladni... Szószaporítás? Bölcsesség? Közhely? Erőátvitel? Lehet választani! De hátra volt még a ráadás Helsinkiben. Ha már lúd, legyen kövér – gondolhatta Emil, és benevezett a maratonira is, amit mellesleg még sohasem futott végig. Az emberek botrányos bukást sejtettek. Végül aztán fél perc előnnyel, óriási ováció mellett ő érkezett elsőként a stadionba, és – elődeitől eltérően – nem esett össze, hanem mosolygott, mondhatnánk azt, hogy nagyon simán, „menetrendszerűen” érkezett a „cseh lokomotív”.Mi, magyarok, vele kapcsolatban még egy versenyre nagyon jól emlékezünk. 1954-ben, a berni labdarúgó-világbajnokság döntője előtti napon a magyar–csehszlovák atlétikai viadalon, harmincezer néző előtt Kovács „Bütyök” tízezer méteren legyőzte Zátopeket. Azt a tombolást sem lehet elfelejteni! Mindenki állt és tapsolt. (Legbelül egy kicsit már Bernre is gondoltunk, amikor Puskás átveszi majd a kupát...) Hogy is volt? 5750 méternél az apró termetű Kovács József váratlanul megelőzte a nagy Emilt, s körülbelül ötven méteren keresztül ő volt elől. De Zátopek megkerülte és ismét elfutott tőle tíz méterrel. A közönség ekkor úgy érezte, vége, s beletörődött abba, amit látott a salakon. Kovács azonban 7200 méternél felzárkózott, kétezer métert együtt futottak, majd Kovács előzött. Zúgott a „Hajrá, Kovács!”. Aztán Zátopek előzött. Szorosan egymás mellett futottak, és mindenki arra várt, hogy Emil megnyitja félelmetes hajráját, ám az egyre késett. Százötven méterrel a cél előtt a magyar hosszútávfutó „nyitott”. Kétméteres előnnyel fordult a célegyenesbe. És növelte előnyét! Zátopek is belevágott, valamit ledolgozott a hátrányából, de a célba így is Kovács ért be elsőnek, hétméteres előnnyel. Zátopek élete első vereségét szenvedte el tízezer méteren.Hát így esett meg a csoda.A morva „csodafutó” így beszélt egy interjúban a futásról: „A futás természetes mozgás, és a sok elmélet csak megzavarja. Eleinte azt mondták, hogy lehetetlen stílusom van. Amikor rekordokat állítottam fel (tizennyolc világrekordot ért el – a szerk.), azt mondták: ez a helyes stílus. Fussatok inkább csúnyán és gyorsan, mint szépen és lassan.” Egy másik nagy futó, Ron Clarke így beszélt róla: „Zátopek azt mondta, hogy a nézők azért nem értenek meg bennünket, mert azt hiszik, hogy a halhatatlanságunkért futunk. Pedig nem, mi tudjuk csak, hogy miért...”Hogy miért lett Zátopek mégis halhatatlan?Kocsis L. Mihály Futni című emlékezetes könyvében olvastam: 1966-ban, amikor Clarke egyhetes prágai útja végén a repülőtéren elbúcsúzott a cseh futótól, Zátopek egy kis csomagot csúsztatott ausztrál vendége zsebébe. Clarke csak a gépen nyitotta ki: a helsinki tízezer méteres verseny aranyérme pihent a kezében, mellette egy cédulával: „Ron Clarke-nak, 1966. július 19.”