Búcsúzik a Rátgéber-lányok egyike

Ma női és férfiválogatottunk egyaránt Pécsett lép pályára az Európa-bajnoki középdöntő harmadik fordulójában. Az erősebb nem képviselői a lettek elleni fiaskó után javításra készülnek Lengyelország legyőzésével, míg a lányok az Oroszországtól elszenvedett kínos zakó után Szlovénia ellen játszanak a továbbjutás szempontjából sorsdöntő összecsapást. Csák Magdolna, a PVSK 32 éves, 123-szoros válogatott bedobója utoljára szerepel a nemzeti együttesben.

-KOSÁRLABDA-
Huszonkét éve kosárlabdázik, és talán most van pályafutása csúcsán. Végleges a döntése?
– Persze. A következő Európa-bajnokság idejére szeretném, ha két gyermekem lenne, másrészt a bokám sem az igazi, most is sérülten fogok játszani. Amit lehetett, elértem. Szerepeltem négy Európa-bajnokságon, voltam olimpiai előselejtező tornán, egyedül a ’98-as németországi világbajnokság maradt ki a pályafutásomból, mert akkor szültem.
– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése a válogatottban?
– Egyetlen meccset nem tudok kiemelni. A legszívesebben az 1997-es magyarországi Eb-re emlékszem, mert akkor nagyon jól ment a játék, és akkor már a csapat egyik meghatározó embere voltam. Fantasztikus volt hazai közönség előtt játszani, érezni a szurkolók szeretetét; a bronzmérkőzést elvesztettük ugyan a németek ellen, mégis mindenki sikerként élte meg, hogy negyedik helyen végeztünk.
– Van-e példaképe?
– Igen, ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam és vagyok még egy napig, hogy vele dolgozhattam, dolgozhatok. Boksay Zsuzsáról van szó, akivel együtt is játszottam egy idényt még a Tungsramban, és aki most a válogatott edzője.
– Miért pont ő?
– Az ő alázata, hozzáállása és mentalitása a kosárlabdához hasonló az enyémhez, vagyis egészen pontosan az én szemléletem az akkor már sztár Boksayéhoz áll a legközelebb.
– Rátgéber László, a női válogatott szövetségi kapitánya az ön élettársa. Hogyan befolyásolta karrierjét, hogy a társa az edzője?
– Amikor Laci 1997-ben kapitány lett, én már állandó kerettag voltam, úgyhogy szerencsére nem lehetett azt mondani: ez a Csák is csak azért játszik, mert a Rátgéber nője. Voltak és mindig is lesznek problémák és nézeteltérések, de igazából nagy balhé vagy veszekedés soha nem kerekedett abból, hogy a társam a kapitányom is egyben. Úgy gondolom, az ő munkája és szakmai hozzáértése tett engem igazán komplett kosárlabdázóvá, azaz Laci kezei alatt lettem érett játékos.
– Az ön dobótechnikája nagyon különös, de valójában a dobásának a hirtelensége az, ami miatt szinte mindenkinek van véleménye erről. Hogyan alakult ki ez az egészen furcsa mozdulatsor?
– Amikor tízévesen elkezdtem kosárlabdázni Szolnokon, akkor még a nők többsége két kézzel dobott. Így tanultam meg én is, majd 1983-ban a Tungsramban Tursics Sándor vezetőedző megpróbált megtanítani a modernebb technikára, amiből ez lett. Sztojan Ivkovics, a Kaposvár centere, Béres Timi férje szokott jókat kacagni rajtam, és mindig azt mondja: milyen ponterős lehetnék, ha a technikám is jó lenne.
– Az idény végén Pécsett lejár a szerződése. Mi következik azután?
– Még nem tudom. Ha klubszinten is abbahagyom, akkor sem szakadok el a sporttól, bár edző nem leszek, legalábbis a felnőtteknél biztosan nem, mivel úgy érzem, egy szakember elég a családban. Ha Lacika kisfiamnak addigra lesz testvére, vagy esetleg addigra terhes leszek, akkor valószínűleg abbahagyom.
– A mai meccsre készül valamilyen meglepetéssel?
– Nem, egyáltalán. Csak szépen szeretnék búcsúzni Európa legjobb közönsége előtt, jó játékkal és győzelemmel.