Hol vagytok, mecénások?

Kénytelen vagyok elfogadni, hogy mostanság mindent a haszon irányít, csak az érdekek számítanak, egyértelműbben fogalmazva: a pénz az úr.
A tény persze attól függetlenül létezik, hogy kinek mi a véleménye róla. Még meg is magyarázható azzal: kérem, a kapitalizmus már csak olyan, hogy a piac dönt a lehetőségekről, irányítja a tetteket. Az önzetlenség, a segítő szándék, a jótékonykodás kétségtelenül nemes tulajdonságok, ám egy fillért sem hoznak a konyhára, így aztán vezérlőelvek sem lehetnek.
Ilyen a világ – nem kell hozzá semmiféle kommentár.
Emlékei persze azért lehetnek az embernek. Például arról, hogy a századelőn vagy a húszas–harmincas években, amikor ugyebár szintén a tőke uralta a hétköznapokat (is), azért akadtak olyan úriemberek, akik, miközben keményen tették a dolgukat, hizlalták a bankszámlájukat, föl-fölfigyeltek a tehetséges emberekre. Őket támogatva nem számított náluk kereslet, kínálat és piaci törvényszerűség, csak az, hogy segítsenek.
A mecénásokról beszélek. Akiket a tisztelet vezérelt az általuk támogatottakhoz, mindenfajta gazdasági mérlegelés nélkül.
Magától értetődő, hogy kizárólag az adta csak a fejét jótékonykodásra, aki megtehette, s nyilván csak addig a határig ment el a viszontszolgálat nélküli támogatásban, ameddig elmehetett anélkül, hogy kára származott volna belőle. A mecénás nem hülye – elnézést a kifejezésért –, hanem olyan kapitalista, akinek érzelmei is vannak.
Mifelénk még hiányoznak a mecénások a sportból (is), igaz, valódi kapitalistákkal sem lehet egyelőre Dunát rekeszteni. Ráadásul a pénz mindig gyorsabban jön (és megy), mint ahogy kialakulnak az adott vagyoni helyzethez méltó magatartásformák. Ezért lehet, hogy amikor véget ér egy-egy esztendő, a sport valamennyi támogatója aszerint értékel, hogy a kiválasztottjai megszolgálták-e a segítségét, vagyis az esetek többségében megpróbálják forintban kifejezni – a pénzben mérhetetlent.
Az érdek irányít, s kizár mindenfajta érzelmet.
Kivétel persze akad.
A legjobb kajakosok és kenusok az atlantai olimpia óta januáronként fölkerekednek, és meg sem állnak az ausztriai Altausseéig, ahol egy héten át a Hotel Tyrol vendégszeretetét élvezik. Valóban vendégek, a tulajdonos ezzel a rövidke sítáborozással fejezi ki tiszteletét az aranyérmeseknek. Hogy a tulaj magyar, az sejthető, azt viszont kevesen gondolnák, amit Nagy úr állít: az üzletben segít neki a világklasszisok visszatérő vendégeskedése. Nőtt általa a Hotel Tyrol presztízse a környéken, ami aligha mellékes, lévén szó síparadicsomról, ahol ugyebár nem egy és nem kettő a szálláshelyek száma. Ő maga is tiszteletreméltóbb polgára lett a falunak, mondják, ha valakire kimagasló produkcióra képes ifjak esküsznek visszatérően, nem lehet akárki.
Nagy úr nem várta, várja, hogy haszna származzon a dologból, mi tagadás, csodálkozik is rajta, hogy mégis lett.
Fölöslegesen. Van ugyanis közös pontja a üzletember piaci és mecénási létének: mindkét esetben az értékekre esküszik.
Ha valódi az érték, és valódi az üzletember, magától értetődően mosódnak el a határok.
Nálunk még hiányoznak a mecénások – maradjunk ennyiben, a többi a gazdaságszociológusok dolga.