Van, ami kötelező

Megmondta a kapitány, hogy ne számítsunk címvédésre az Európa-bajnokságon, s igaza lett. Mocsai Lajos a valóságot szem előtt tartva az ötödik-hatodik helyre várta a csapatot, s valóban, a női kézilabdázók holnap délben az ötödik helyért játszhatnak.
Látszólag nincs itt semmi gond, de most lépjünk túl a látszaton. A lényeg ugyanis ezúttal is a számok mögött rejlik. Nem a két vereség (Oroszország: 29-39, Norvégia: 23-24) a baj, a sportban benne van, hogy kikapsz, hanem az, hogy tartásukat veszítették a lányok. Drukkerként nehéz úgy emelt fővel elfogadni a kudarcot, ha az éppen főszereplőknek lógott a fejük.
Az oroszok elleni meccs előtt mindenki tudta, hogy a vereség még belefér, ha kikapunk, még továbbjuthatunk, feltéve, ha a különbség nem tetemes. Aztán a meccsen hiába közelítettük meg két gólra az ellenfelet, egyik pillanatról a másikra szétesett a csapat, tartásnak nyoma sem volt a játékosokban. A tízgólos különbség igenis megalázó, ezek után nekem mondhatják, hogy ott vannak a világ élvonalában.
A norvégok ellen nyolcgólos győzelem lett volna az üdvös, az elején három-null után volt annyi ziccere a csapatnak, hogy megteremtse rá az esélyt, ám kimaradtak a helyzetek. Ez is belefér, persze. Aztán a végén, amikor nagy nehezen döntetlenig küzdötték fel magukat a lányok, jött az időn túli szabaddobás. A félpályáról. Ezer eset közül ezerszer hamvába holt egy ilyen kísérlet, de nem ellenünk. Pálinger kapus kotorászott egy kicsit a lába és a labda körül, s máris megszületett a győztes norvég gól. Mondhatjuk, hogy kapussors, magánemberként, a hétköznapok világából kiindulva el is fogadom a megállapítást, ám ezek a lányok sztárok, rendre elfogadják, hogy a világ legjobbjaiként emlegessék őket, így nem mérhetők átlagos mércével. Esetükben a figyelmetlenség, a koncentráció teljes hiánya elfogadhatatlan.
Mocsai Lajos az ersélyek megítélésénél azzal érvelt, hogy ,,ez” a csapat, nem ,,az” a csapat. Mármint a két esztendeje Európa-bajnokságot nyert, olimpiai második együttes. Nos a lényeget tekintve ez ugyanaz, mégha itt-ott ki is cserélődtek a szereplők. Sydneyben ugyanis a válogatott nem ezüstérmet nyert, hanem elveszítette az aranyat, mert ne feledjük: a döntőben tizenhárom perccel a vége előtt még hat góllal vezetett Dánia ellen. Hogy aztán hárommal kikapjon. Előzménye volt mindennek, hogy még a csoportban hétgólos előnye volt Koreával szemben, ám aztán nyolcgólos vereség lett a vége.
Megkövetelni, kötelezővé tenni a sikert a sportban manapság képtelenség, főként nem akkor, ha a világ vagy Európa legjobbjai randevúznak. A képességek behatároltak, a pillanatnyi forma rengeteget számít ezen a szinten. Ám az igenis elvárható, hogy az adott szituációból mindig a lehető legtöbbet hozza ki a versenyző. Ez a legkevesebb.
Most, Dániában, a vágyott ötödik helyre még van esélye a csapatnak. Ha megszerzik, nyilván meg is érdemlik a lányok. Kézilabdázóként.
Hogy sportemberként többre vihették volna, az meg legyen az én bajom.