Őshaza

Mentségem lehet, hogy a magyar futballon nőttem föl, de amikor szerdán Manchesterben Ronaldo belőtte a Real Madrid első gólját, azonnal legyintettem, hogy na tessék, ezzel vége a meccsnek. A Real megelégszik azzal, hogy már három gól az előnye, a United pedig beletörődik abba, hogy végképp elszálltak a reményei a továbbjutásra. Aztán tessék, olyan kilencvenvalahány perc kerekedett a derbiből, hogy a manchesteri mester, Sir Alex Ferguson aligha a mundér becsületét mentendő titulálta az esztendő meccsének.
És nem csupán a pályán látottak miatt maradandó az élmény.
Miközben nálunk agyba-főbe vernek egy kerékpárost Újpesten, mert Fradi-trikóban látott neki az edzésnek, Manchesterben perceken át felállva tapsoltak a három gólja után levonuló Ronaldónak a nézők, akiket egyébként egy percig sem érdekelt, hogy van-e egyáltalán esélye még a csapatuknak, látták, hogy a kedvenceik minden erejüket bevetve harcolnak, ezért aztán végigénekelték, végigtombolták a játékidőt.
Vagy ami a lefújás után történt. A két csapat játékosai összeölelkeztek, a vesztes gratulált, a győztes vigasztalt, esetleg mezt cserélt, de ami fontosabb, párok mosolyogtak, noha alig néhány perc telt el azóta, hogy minden igyekezetükkel azon voltak, hogyan győzzék le a másikat. Az edzők sem azzal foglalkoztak, hogy a bírót, a partjelzőket, az időjárást, a sorsot, vagy akármilyen más külső körülményt átkozzanak, indulatmentesen átölelték egymást, és együtt tettek meg néhány lépést az öltöző felé. Hogy mit mondott del Bosque Sir Fergusonnak (és viszont), az az ő titkuk marad, ám az arcuk arról árulkodott, hogy az egyik pontosan tudja, mit érez a másik. És ugyebár miért ne tudhatná oly sok fontos tétmeccs után?
Hogy igazi csata volt a Manchester–Real, az aligha vitatható. Ezzel együtt nem vált hadszíntérré a pálya, a Roy Keane helyett percekre beállt Quinton Fortune kivételével (lehet, hogy nem szóltak neki, hogy úriemberek közé lép) egyetlenegy futballistában sem volt ott a hajlam arra, hogy ártson ellenfelének. Meglehet, elfogultságom túlzásokba kerget, de olyan érzésem volt, mintha miközben azt lesik, hogyan járhatnak túl a másik eszén, roppant mód tisztelték volna egymást a világklasszisok. Akár így volt, akár nem, ősi szokás a klasszisok között, hogy semmit sem becsülnek jobban a tudásnál, a tehetségnél. Márpedig a Manchesterben látott futballistákra nem lehet panasz a szakmai tudást illetően.
Vicente del Bosque felemelőnek nevezte, hogy az angol nézők megtapsolták Ronaldót. Gyorsan hozzátette ugyanakkor, hogy nem lepte meg a gesztus, elvégre a futball őshazájában történt mindez. Ott, ahol valódiak a hagyományok és valódiak az értékek, magyarán: létezik az alap.
Mindenfajta következtetés helyett a végére legyen elég annyi, hogy ugyanazon a napon láttam a Fradi–Újpestet is…