Pierre

LELÁTÓ

Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még arról győzködték, hogy álljon be néhány percre a Vasas kapujába, mert akkor ő lesz a legidősebb pólós, aki valaha az ob I-ben védett, sok az a nyolcvan. Esztendőben persze. Jeney Lászlónál még elmegy, Jeney Pierre-nél azonban elképzelhetetlen. Még szerencse, hogy aligha akad említésre érdemes ember, aki előhozakodna a László névvel, ha Pierre-ről van szó. Említésre érdemes, tehát uszodai – ez a legfontosabb. Mert hiába mondanak mást azt évkönyvek, szerintem ő találta fel a vízilabdakaput, a kapusposztról már nem is beszélve.
A gólhoz viszont nincs semmi köze, ebben biztos vagyok. Esztendők óta megtisztel azzal, hogy mesél nekem a régi meccsekről, az egykori, felejthetetlen játszótársakról, ám azt egyszer sem említette, hogy gólt kapott volna. Nyilván nem kapott, mert különben biztos mondta volna…
Nyert két olimpiai bajnokságot (és Európában is első volt kétszer a válogatottal), Helsinkiben és Melbourne-ben ő állt az (akkori) aranycsapat kapujában, de ha szóba kerülnek a korszak nagy meccsei, egyszer sem említi meg, hogy mekkora szerepe volt a diadalokban. Inkább sztorizik, például arról, hogy azért lett később válogatott, mint illendő lett volna, mert Németh Jamesz arcába fújta a füstöt. Nem szándékosan, távol állt és áll tőle a durvaság szóban és tettben egyaránt, a legendás kapitány magának kereste a bajt, rányitott a vécében, ahol titokban dohányzott. Később persze kihagyhatatlan lett a válogatottból, de ezt sem emlegeti. Istenem, hogy irigylem, neki van mire szerénynek lennie!
Fantasztikusan emelkedett ki a vízből, a legendás Peterdi Pali bácsi azt írta róla, hogy sámliról véd, mire egyszer tényleg beszerzett egy széket, hogy a hasonlatból valóság legyen. A szemtanúk szerint látványban nem volt különbség a kétféle megoldás között, ami azért sokat elmond Pierre lábtempójáról. Felcsattanni talán egyszer, ha hallottam, valaki felidézte áldásos tevékenységét az Iskola utcai Halászcsárda gebineseként, és azt találta mondani, hogy ott minden különleges volt. A hangulat, a kiszolgálás, a számla, de a legmaradandóbb élménnyel a halászlé szolgált. Öntörvényűen készítették el, úgy is lehetne mondani, hogy semmi köze nem volt a halászléhez.
Ezt azért kikérte magának. Csendben, de határozottan. Úgy, ahogy véleményt formál örök szerelméről, a vízilabdáról. Mindent tud róla, s ha esetleg valamit mégsem, arra – higgyék el – nincs is szükség a medencék környékén, de csak akkor beszél, ha kérdezik. És ezt – meggyőződésem – kevesebbszer tették, teszik, mint hasznos lenne.
És ez már a jelen, az a harsány, a kivagyiságot favorizáló kor, amelyben üdítő Jeney László bölcs visszafogottsága. És remélem, az lesz még – ahogy mondaná – bis hundert und zwanzig, azaz ha rám hallgatnak az égiek, százhúsz évnél is tovább.