Nehéz teher a papa öröksége

L A B D A R Ú G Á S

A két héttel ezelőtti MTK–HJK Helsinki BL-selejtezőn a magyar bajnokcsapat tagjainak két magyarral is volt dolguk. Az egyikük, Babócsy Gábor, a finn kaput őrizte, a másik, a 80. percben becserélt ifjabb Fekete László, egy elfutással és három bekanyarított szöglettel próbálta meg felhívni magára az angol edző, Keith Armstrong figyelmét. Szüksége is volt erre, mert a magyar csatárnak mostanában leginkább a kispadon jut hely.

Túlzás, hogy kulcsszerepet kapott a Hidegkuti-stadionban. Tíz perc nem nagy idő, jószerivel még a játék ritmusa sem vehető föl ennyi idő alatt.

– Ami tőlem tellett, megpróbáltam, de tisztában vagyok a jelenlegi helyzetemmel a HJK-ban. Ez nem az én időszakom, pedig mindent ugyanúgy, a lehető legjobban igyekszem megcsinálni, mint az első finnországi évem során. Az a tíz perc arra volt csupán jó, hogy átizzadjon a mezem. Arról nem beszélve, hogy a végén inkább a védőinknek volt több dolguk, s nem nekünk, csatároknak. Sajnos, nem tudtuk megúszni 2-1-es vereséggel…

– Ez azt jelenti, hogy nem ad esélyt a csapatának a továbbjutásra?

– Ezt nem állítom, azt viszont igen, hogy nagyon nehéz lesz, s ha az első tizenöt-húsz percben nem rúgunk gólt, még nehezebb. Bravúr kell a továbblépéshez, s lényeges, hogy Babócsy András hálója érintetlen maradjon.

– Ha már a csapattársát említette… Van neki saját neve, vajon miért használja az édesanyja leánykori nevét, a Vilnrottert?

– A finnek képtelenek rendesen kiejteni azt, hogy Babócsy, ezért András úgy döntött – gondolom, némi rábeszélésre –, hogy megpróbálkozik a mamája nevével. Focizik itt Finnországban egy Szilágyi nevű srác is. Volt ő már minden, de sem hibátlanul leírni, sem kiejteni nem tudták még a nevét.

– Ilyen gondja önnek nem lehet, a Fekete könnyű név…

– Ahogy vesszük… Részben az, mert egyszerű kimondani, más oldalról viszont nehéz örökség, mert óhatatlanul is az édesapámhoz hasonlítanak. Ő pályafutása végére a huszonegyszeres válogatottságig jutott, négyszer volt magyar bajnok, ezüstcipős lett a legjobb európai góllövők között. Ezzel nehéz versenyezni, így aztán az összehasonlításból eleve nem jöhetek ki jól.

– Ma még… Az viszont egyértelműen az ön javára szól, hogy még csak huszonkét éves, ön előtt a pálya és a lehetőség.

– Remélem, hogy így lesz, de mondom, a mostani nem az én időszakom. Azt mindenesetre már megtanultam, hogy rossz, kényelmetlen hely a kispad.

– Éppen az édesapja nyilatkozta a minap, hogy feltételezhetően kitölti a jövő év végéig szóló szerződését Helsinkiben, aztán olyan csapatba kellene igazolnia, ahol egyrészt lehetőséghez jut, másrészt pedig – idézem – „minőségi támadó futballt játszanak”. Ezek szerint Armstrong mester nem erre fekteti a fő hangsúlyt?

– Az a legfontosabb a számára, hogy ne kapjunk gólt, elvégre akkor nagy baj nem lehet…

– Rúgni azért rúgnak gólt, hiszen az MTK ellen is betaláltak, legutóbb pedig a Lahtit verték 2-0-ra.

– Mármint azok, akik a pályán voltak, mert nekem megint csak a pálya széle jutott, egyelőre azt sem tudom, beállít-e az edző a szerdai visszavágón.

– A kispadról valóban nehéz lesz utolérni a papát.

– Természetesen játszani akarok, ezért aztán, bár még messze van, a szerződésem lejárta után megpróbálok csapatot találni Svédországban vagy Norvégiában. Ezek a bajnokságok egy emelettel magasabban jegyzettek, mint a finn, így onnan könnyebb tovább, még feljebb lépni. De addig még sok idő van, úgyhogy egyelőre itt kell visszatornásznom magam a csapatba.

– Arra nem gondolt, hogy hazajön, s itthon folytatja?

– Nem.

– A rövid válasza akár a magyar futball kritikája is lehet.

– Csupán tényszerűen válaszoltam.

– Nagy az érdeklődés Helsinkiben a BL-visszavágó iránt?

– Nem őrülnek meg az emberek, errefelé ritkán szoktak, de ahogy hallom, legalább ötezren lesznek, ami itt már magas nézőszám. Nem a saját stadionunkban, a FinnAirben lesz a meccs, mert az műfüves, s az MTK nem egyezett bele, hogy ilyen talajon játsszunk, így aztán igazi gyepen próbáljuk meg kiharcolni a továbbjutást.