Nedeczky László kilencvenéves

Tükörsimára fésült haj, klasszikus formájú cipő (nyúlcipő, hiszen néhány éve még nehéz volt lépést tartani vele), elegancia, nyakkendő, díszzsebkendő – egyszóval stílus, létrafok, utolérhetetlen szervező, nevelő, kapcsolatteremtő, karmester… Nedeczky László pénteken ünnepli kilencvenedik születésnapját.

Meglátogatni ma is élmény. Egy kis szobába vezet, amely már történelem. Hej, ha ezek a tárgyak beszélni tudnának! Egy nagy vitrin van velük tele.
– Amikor néhány éve kiraboltak, sokat elvittek belőle – mondja. Úgy mondja, mint aki sohasem emésztette meg, hogy ez is megtörténhetett vele. És sorolja, mi hiányzik. Életének a darabjait… – De én még vagyok! Igaz, már két éve leírtam, mi jelenjen meg rólam, ha meghalok.
Bánatos húrokon indul a beszélgetés. Hogy alig tud már járni, hogy nagyítóval olvas, s hogy három éve a felesége is beteg. Aztán villan egyet, s a régi Nedeczky Lászlót látom-hallom viszont.
– Olasz–magyar kardverseny volt a Vigadóban, Anselmi, a kitűnő kardvívó frakkban zsűriskedett. És Petschauer az egyik ítélet után földhöz vágta a fejvédjét, ami Horthy kormányzó lábaihoz repült. Horthy erre fogta magát, és azonnal eltávozott…
Innen már nem olyan nehéz rákanyarodni a születésnapra, ami mindig számvetés, különösen a kilencvenedik.
– Az én életemet meghatározta a család – mondja. – A születésem, a demokratikus légkör, ami körülvett, a humánum, a nevelőim, a professzoraim, a hitem. Ma is büszke vagyok arra, hogy tizennyolc évesen, a Pázmány Péter Jogtudományi Egyetem hallgatójaként dr. Angyal Pál rektorral, a neves büntetőjogásszal tarokkoztam. Tudniillik ők is ott nyaraltak Balatonszemesen.
Úgy repkednek a híres, nagy nevek a szobában, mint az őszi falevelek. S olyan is volt az élete, mint a levelek repülése: egyszer fent a magasban, másszor lent a mélyben. Miniszterek, előkelőségek, királyi sarjak előszobájában várakozott, aztán 1947-ben, talán az első kirakatperben a halálbüntetéstől épphogy megmenekült… Élete végig két síkon haladt: a civil pályán – a jogi doktorátus hozományaként – és a sportban. És mindig a sport volt az, amely kezet nyújtott és segített neki.
Gerentsér-tanítvány volt, kardvívó. A sportág klasszikus mestere oktatta a vívás tudományára. Egy kizárásos versenyen – még az elején – győzött Kárpáti Rudolf előtt.
– A Gamma-gyár igazgatója lettem, és akkor a vívás háttérbe szorult – mondja. – De ha folytatom, lehet, hogy én vagyok Gerevich, Kovács, Kárpáti és Berczelly mögött az ötödik csapattag Helsinkiben.
Kovács Pál állt hozzá a legközelebb. Barátok voltak.
– Pali a korrektség mintaképe volt – állítja. – Legenda, hogy 1955-ben Rómában, a magyar–olasz mérkőzésen, 8:7-es olasz vezetésnél, a markolathoz kötözött ujjakkal, sérülten fordított Ferrari ellen. Harmincéves veretlenségünk forgott kockán.
Megtaláltam a Nemzeti Sportban azt az 1943-es interjút, amelyet az újság vívórovatának akkori vezetőjeként – merthogy újságíró is volt – Santelli Italóval készített. Ez volt az utolsó beszélgetés a nagy maestróval. „Mostan betegnek lenni és pihenni, később ismét akarni vívni. Ismerős épít Vigadó mellett nagy házat, ajánlani légvédelmi pince berendez nekem vívóterem. Én talán nyitni újra iskola…” Talán köztudott, hogy Santelli Budapest ostromakor halt meg, 1945-ben.
– Santelli sohasem vitatkozott a zsűrivel. Mindig azt mondta a tanítványainak: „Vívni, tust ádni! Ádjon tust!” Eggyel többet, mint a másik. A legtaktikusabb persze Piller Gyuri volt: „B…d fejbe!”
Hát benne vagyunk a mese tengelyében. Senki sem beszél már betegségről, évekről, „sétabotról” és a gyógyszerekről.
Azt tartja, hogy akkor volt a magyar vívósport a csúcson, amikor a Vasasban Tilly János, a Dózsában Szabó Pál, a Honvédban Papp Bertalan, s a BVSC-ben ő kormányozott. Technikai vonalon meg Székely Tibor.
Hogy mikor volt életében a legboldogabb? 1946. május 18-án, amikor egy csodálatos lányt az oltárhoz vezetett.
– Nagy sportélményem kettő volt: jelen lehettem a müncheni olimpián, amikor a BVSC saját nevelésű vívói egyedülálló sikert értek el: Fenyvesi, Erdős Sanyi, Kamuti Jenci, Bóbis, Gerevich és Kamuti három arany-, három ezüst- és egy bronzérmet nyertek. És mellettem sírt Nemere a párbajtőrcsapat sikere után, aki egy évvel korábban lépett le. A másik nagy boldogság volt a BVSC párbajtőrcsapatának háromszoros BEK-győzelme 1974-75-76-ban.
Hogy mi kötődik még Nedeczky László nevéhez? A vívóélet megszervezése a háború után; a nemzetközi vívószövetség 1946-os kongresszusán – ahová a nászútjáról rándult át – ügyes diplomáciával elérte, hogy a magyar szövetség megmaradhatott a tagok között. Ellentétben a németekkel. A vasutas-vívóiskola megindítása 1950-ben, a Tanács körúton egy önálló vívóterem, a Balaton-bajnokság, a Tokaj Express – mindig valami újításon törte a fejét. És töri kilencvenévesen ma is. Azt teszi, amíg él, amíg gondolkozni tud.
– A mai fiatalok?
– Nagyon szomorú vagyok – mondja. – Mert régen – és ebben látom a legfőbb hibát – egy dr. Bay Béla vagy egy olimpiai bajnok, dr. Rajczy a Semmelweis utcai terem ablakában várta, hogy mikor inti oda a mester és kaphat iskolát tőle. Most pedig a magukat nagy vívóknak gondoló sportolók dirigálják az edzőket, akiknek már nincs tekintélyük. Hiányzik belőlük a méltóság.
Búcsúzóul nagy barátja, az Egyesült Államokban élő 99 éves Zöld Ferenc, a vívószövetség egykori titkára, valamikori kardvívó levelét teszi elém. „Nedeczky Lacit példaképnek állítanám, ő az a típus, aki sajnos kipusztult már a nagy tülekedésben, ahol csak az üzlet, a pénz a fontos, és az önzetlenség már szűnőben van…”