A zsenialitás égi jele

A világ másik sarkában, a napsütéses melegben, az angyalok városában ért a szomorú hír: Papp Laci meghalt. A Los Angeles Timest böngészve bukkantam rá a fényképére s a méltató sorokra: az újkori játékok során ő volt az első, aki egymást követő három olimpián aranyérmet nyert. Különös érzés volt találkozni a fényképével, miközben az előző oldalakon Schwarzenegger, Kalifornia új kormányzója volt látható minden mennyiségben.
Tudtuk, hogy Papp Laci súlyos beteg. De valahogy az a tudat, hogy közöttünk van, még ha a családi körből már régóta nem lépett is elő, vigaszt nyújtott, mert hihettük: bármikor elindíthatja a legendás balt. A kemény öklű magyar, a vitéz szőcs, aki megfutamította az ördögöt is, merthogy roppant nagy ereje volt.
Nekünk ilyen vitéz kellett, aki történelmi időben jelent meg a küzdőtéren, és egymás után győzte le a tegnapi bajnokokat. Nekünk olyan vitéz kellett, aki mindig győztesen tér haza, és a nemzet lelkébe sulykolja a vágyainkat. Mi győztünk, a mi kezünket emelték a magasba, bennünket illetett a koszorú – általa.
Élete – példázat. Megismételhetetlen ma már. Nehéz start, húszon innen ellenállni az első kísértéseknek, majd két évtizedig, s azon túl, profi bokszolóként is vállalni a tökéletesség örök árát, az aszkézist; a dicsőség látszólag legmagasabb csúcsáról is mindig egy még magasabb csúcsot keresni; a kicsinyeskedésekről, a sérelmekről, az irigykedésekről, éltető közege hálátlanságáról megfeledkezve immár szakvezetőként nyújtani Papp Laci-színvonalat; pedagógusként is a dobogó legfelső fokára állni, hát igen – általános érvényű példázat.
Néztem a fényképét a számunkra idegen Los Angeles Timesban, néztem, ahogy a kesztyű mögül kipillant, s látni véltem, ahogy annak idején megjelent a ringsarokban – vagy ahogy ő mondta: a kamrában –, s aztán a végén, egy-egy kiütés után csibészesen kacsint a publikumnak – ezzel a gesztusával ezreket vonzott a sportcsarnokba. Ez a kacsintás már az ő privilégiuma marad. Meg a „Játszóteret csináltam az etetőjéből” szólás is, a többivel együtt. Sajátos, igazi, utánozhatatlan angyalföldi stílus. Magyar termék. Magyar „ecsettel”.
Egy anekdota tökéletesen jellemzi mindenen átsütő egyéniségét. A helsinki olimpia előtt Rákosi leutazott Tatára, meglátogatta a sportolókat. A londoni olimpiai győztesek kísérték, többek között Elek Ilona, Gerevich Aladár, Papp Laci és a csapatvezetők. Rákosin fonott szalmakalap volt, abban érkezett. (Sokszor volt látható ebben a szalmakalapban a fényképeken.) Mikor az edzőterem bejáratához értek, Papp Laci előrenyúlt, megveregette Rákosi vállát, és azt kérdezte: „De jó kalapja van, hallja, hol vette?” A körülötte állókban megállt az ütő, de Rákosi visszanézett, és kérdéssel válaszolt Pappnak: „Hány éves maga, fiam?” „Huszonhat” – felelte Laci. „Jól van, még sokra viheti… Hegyi elvtárs – szólt oda a sporthivatal elnökének –, vegyenek neki egy ilyen kalapot!”
Rákosi ezúttal nem tévedett, Papp Laci sokra vitte. Sohasem fogjuk megtudni, mit vállalt érte. Hogy elmaradhatatlan társa és árnyéka, Adler Zsiga mit adott hozzá a sikereihez? Taktikát, fogódzót, közlekedni segítette utasítás jellegű szavaival, szólásaival, mondattöredékeivel: „Laci, nem jó…” „Most jó!” – kőbe lehetett volna vésni mindet. Laci magázta Adlert, Adler tegezte Lacit. Utolérhetetlenek voltak együtt! S ha bemutatták őket a sportcsarnokban, mert már a válogatott irányítói voltak, a nevük elhangzásakor percekig zúgott a vastaps. A sportcsarnokban talán utoljára. Ilyenkor Adler felállt és integetett. Ilyenkor Laci is körbefordult, és üdvözölte a közönséget. A szurkolók nem felejtenek.
Szabadság-hegyi emlék. Úgy gyülekeztünk éjfél után a csak itt látható Mohamed Ali–Frazier meccsre, mint a nyári asztal körül a legyek. S amikor a két ökölvívó megjelent a szorítóban, Adler megjegyezte: „Ali nyerni fog.” „Honnan tudja?” – kérdezte Orbán Laci, aki szintén nem volt akárki a ringben. „Látom…” – felelte Adler olyan kurtán, ahogy beszélni szokott. És Ali valóban nyert. Hát ez volt az egyik titok. Adler szeme. Pontosan tudta, hogy Lacinak mikor mit kell csinálnia. A másik titok pedig az, hogy Papp Laci meg is csinálta, amit Adler mondott.
Papp nagy mezőnyben lett kiváló. Annak a tulajdonságának köszönhetően, hogy alkalmas volt a titkok befogadására. Olyat tudott (bal lengő), amit neki kellett kitalálnia. Az ellenfelei hiába voltak tisztában azzal, mire számíthatnak, nem tudhatták, mikor következik be a csoda. A gyors és józan Papp Laci, aki a lépéseit mindig irányította, erős is volt, s ez mindennek az alapja. Nála nem létezett kettős fedezékbe vonulás. Egyik nagy rajongója, Kálmán György színművész mondta róla: „A bokszoló bizonyos pontig tehetséges – utána jellem. Ha ez a mérce, és Papp önmagához mér – nem baj! De jellemet adni nagyon nehéz.” Neki is voltak persze gyengéi. Eredendően jó volt. Ez volt a gyengéje. Az embereket nem Káinokra és Ábelekre osztotta. Neki mindenki Ábel volt.
Papp Laci mindig önmagához mért, és ritkán dicsért. Gedó már olimpiai bajnok volt, az eredményhirdetésre vártak, s a ring sarkában még mindig azt magyarázta, hogy mit csinált rosszul. Az is elgondolkoztató, amit Gedó később mondott: „Álltam a ringben. Én belül, ő kívül, s hátamon éreztem több mint kétszáz amatőr és 29 profi mérkőzésének tapasztalatát.” Mondjuk ki a szomorú szentenciát: nem lesz többé ilyen bokszolónk!
S másnap, hogy a kaliforniai újságból értesültem Papp Laci haláláról, Tábori László, az ötvenes évek világhírű futója, világrekordok szállítója mesélte Los Angeles-i kis üzletében, hogy 1956-ban, amikor már eldőlt, hogy egy francia géppel kelhetnek útra a melbourne-i olimpiára, ott, a betonon, egyszer csak valaki futásnak eredt. Papp Laci volt, aki elsőnek rohant fel a gépre, s amikor ők is felértek, meglepetéssel látták, hogy a gép végében a földön fekszik, és ömlik róla a verejték; irtózott a repülőúttól.
Pedig hívő ember volt. Nehéz időkben is templomjáró, de sohasem beszélt arról, hogy az isteni gondviselés milyen belső erőt ad az életének. Voltak titkai, amiket megőrzött a haláláig. Ő is tudta, hogy a mérkőzéseket – az élet minden mérkőzését – a szorítón kívül kell megnyerni. Az első gong előtt, s az utolsó után. A készüléssel és az eredmény tudomásulvételével, az értékeléssel, a következtetések levonásával, a tanulsággal. Ez az ő életének, sportpályafutásának az üzenete. S az a legendás balkezes, a zsenialitás égi jele – pazarló ráadás. Mint sok megszenvedett gondolat után végre az első új és érvényes. A nagy tartalmú verssor végén a mindent feloldó és megvilágító rím.