Életre kelt egy klasszikus fotó

V Í V Á S Jubileumra készülnek a vívók. Kilencven évvel ezelőtt, 1914. január 18-án született meg az önálló Magyar Vívószövetség (MVSZ). Első elnöke Beöthy Pál, a képviselőház akkori elnöke volt, ügyvezetője Nagy Béla, főtitkára Stéger György, a későbbi kormányfőtanácsos. Az évforduló jó alkalom egy kalandos sorsú kép feltámasztására.

Megjárta a tengerentúlt is a fotóalbum, Németh Árpád vívómester (a vívóereklyék nagy gyűjtője) a ma 99 éves Zöld Ferenc doktornak, a vívószövetség egykori titkárának is kiküldte ugyanis, hogy írná meg, kiket ismer fel a többnyire a háború előtti években készült képeken. És Zöld dr. helylyel-közzel meg is nevezte a szereplőket, hellyel-közzel, mert akadt kép, amely mellé nem tudott nevekkel ellátott papírcetlit ragasztani.
Így járt azzal a felvétellel is, amelynek magam eredtem a nyomába, az egyik vívóban ugyanis Terstyánszky Ödönt, az 1928-as amszterdami olimpia aranyérmes kardvívóját véltem felfedezni. Arról viszont fogalmam sem volt, ki lehet a másik, az, aki szemben áll vele. Magyar vívó aligha. Életemben nem láttam egyetlen fényképen sem.
A fotó tanúsága szerint versenyről szó sem lehet, hiszen a két vívót fejvéd nélkül örökítette meg a fényképezőgép lencséje. A mozdulat beállított. A mozdulatok szépek. Terstyánszky (ha valóban ő áll a bal oldalon) bal kézzel szúr az ellenfél mellére. Nem férhet kétség hozzá, hogy a bal oldali vívó Terstyánszky, aki balkezes volt, ráadásul egy 1924-es fényképen ugyanabban a ruhában (ugyanolyan gombokkal) látható, mint ezen a felvételen, amelyen…
De hát kivel is vívhat?
A helyszín – a háttérből ítélve – történetesen lehet a Vigadó terme is, ahol annak idején sok-sok versenyt és bemutatót rendeztek. Aki velünk szemben áll, ő sem ismert – nekünk, kései utódoknak legalábbis. És itt megáll a tudomány, megáll a képzelet.
De nini, a kép egyik sarka enged a szorításnak, a ragasztás könnyedén elválik a sötét papírtól. Izgalom fog el. Vajon mi van a kép hátára írva? És egyáltalán, van-e rajta valami? Még néhány pillanat, és itt van előttem a hátoldal. Az első, ami szemembe ötlik, egy pecsét, rajta a felirat: „Pobuda Alfréd műterme.” Cím, telefonszám. Pobuda neves sportfotós volt, minden műfajban remek, nem csak a vívásban. Ceruzával ez áll a fotón: „Berti tiszteletére. Terstyánszky és Casimir.”
Casimir nem lehet más, mint Erwin Casimir, Németország legnagyobb képességű vívóinak egyike. 1920-ban tűnt fel, megnyerve a német kardbajnokságot; 1923-tól 1928-ig pedig mind a három fegyvernemben (!) győzött a német bajnokságon; három olimpián helyezett volt. Nem akárki tehát, aki Terstyánszky Ödönnel szemben vívóállásba helyezkedik.
A „Berti tiszteletére” azt jelentheti, hogy minden bizonnyal bemutatót tartottak, akadémiát Berti László tiszteletére, aki 1912-ben tagja volt a stockholmi olimpián győztes magyar kardcsapatnak. (1924-ben az ezüstérmes gárdát erősítette.)
Fellapoztam az akkori Nemzeti Sportokat, s megtaláltam, amit kerestem. Íme. „Berti László ezredes tiszteletére szerdán a Vigadóban vívóakadémiát rendeznek” – írta 1927. december 19-én a sportlap, s aztán elárasztotta az ünnepeltet szép jelzőkkel. „A vívótársadalom kedves Laci bácsija ő, akinél udvariasabb, szívélyesebb és közvetlenebb úriembert ugyancsak nehéz találni a mai sportvilágban. Egészen más, mint amilyennek a közönség ismeri a vívóplansról, ahol szinte lerohanja ellenfeleit, miközben a puszták oroszlánjának diadalordítását hallatja…”
„Mit gondol, ezredes úr – teszi fel a kérdést az újságíró –, milyen sánszokkal (sic!) indulunk Amszterdamban?” Berti válasza: „Nem hinném, hogy ne szerepelnénk olyan jól, mint az eddigi olimpiákon…”
A kard egyéni aranyérmese pedig – ma már tudjuk – az a Terstyánszky Ödön lett, aki a szóban forgó bemutatón a német Casimirral „iskolázott”.
És még valami, a teljesség kedvéért: a velünk szemben álló úr – a kép hátoldalának tanúsága szerint – Schlotzer (Törpényi) Gáspár, a kor egyik neves vívómestere.
Hát így jutottam el ahhoz a pillanathoz, amelyet megörökített Pobuda Alfréd fényképezőgépe. (A fia, ifjabb Pobuda Alfréd is sportfotós lett, a Fradi futballcsapatának szerelmese, aki mindig fél térdre ereszkedve készítette fényképeit, és akkor is kattogtatta masináját – idős korában –, amikor már nem volt film benne…)
Mondhatják, ez az egész nem nagy ügy.
Én meg azt mondom: a magyar sporttörténelem egyetlenegy pillanatban.