Vissza már nem vezetett az út a kedves lakba. Kórházi ágy, intenzív osztály, még néhány napra kimért szenvedés, aztán már csak az örökre lehunyt szemek, a temetés, a virágok, a koszorúk, az ismerősök és az ismeretlenek könnyei, kézszorítása a még az árnyékvilágban maradnak.
2003. október 16-án, csütörtökön 13 órakor a Királyhágó úti kórházban távozott az élők sorából a magyar sport egyik legnagyobb alakja, a háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó, a 78 éves Papp László.
Zsóka néni feketében, kilókat fogyott, látszik, sokat ellopott tőle az elmúlt hónapok szenvedése. A rossz, mégis kötelező kérdésre, „Hogy tetszik lenni?”, azt mondja, mi mást is mondhatna: „Muszáj lenni…”
Gyászol az özvegy, gyászol a Papp család. A feleség, Laci fia, az unokák, a meny. Nem gyógyultak még be a sebek, tán sosem fognak…
A nagyszobában ülünk le, ugyanott, ahol három éve beszélgettünk karácsony előtt. Eggyel kevesebben vagyunk most a nagyablakos, az egész várost megmutató szobában, Zsóka néni mellett üresen marad a hely az ülőgarnitúrán. Laci bácsié… Akkor, 2000 végén, arra készültek, hogy megünnepeljék házasságuk ötvenedik évfordulóját, megüljék az aranylakodalmat. Megünnepelték, aztán még kettőt adott meg nekik a sors. Az ideit, az ötvenharmadikat már külön töltik. A bajnok fent – mert ez biztosan így van, csak így lehet –, a feleség pedig itt, az „árva” Papp-lakban.
– Más itt az élet, minden más október közepe óta. Nem találom a helyem, sokszor érzem úgy, minden idegen, ami körülvesz, semmim sincs. Pedig ugyanott alszom, ugyanúgy kelek fel reggelenként, mint eddig, még az ágyát is ki akarom kerülni. Pedig az már nincs is itt. Az sincs itt… Délelőttönként, amikor főzök a konyhában, még hátraszólok: „Segítsek valamit, Laci?”, aztán rádöbbenek, nincs kinek mondani, nincs mit mondani…
Mondja a fia, a 48 éves Laci, hogy az utolsó néhány hónapban már csak a szenvedés jutott az édesapjának. Ette, őrölte, gyilkolta őt a Parkinson-kór, már csak az ágyban élt, állandó volt a kézremegés, etetni, fürdetni kellett. A kilói semmibe vesztek a korábban mindent szerető, kőizmú, betonöklű bajnoknak. Már ötven sem volt, amikor végleg lehunyta a szemét…
– Azon a csütörtökön, egy órával a halála előtt még ott álltunk az ágya mellett Laci fiammal. A szeme csukva volt, nem reagált, nem jelzett vissza, pedig megvolt a jelünk. Ha eljutott a tudatáig, amit mondtam, megszorította kezemet. Azon a délelőttön már nem, csak a gép jelezte meg a lassan emelkedő mellkas – él még, van még levegő… Hazaértünk, de jött a telefon, s már mentünk is vissza. Ott volt még a szobában, az ágyán. Szép volt, tiszta az arca. Megfogtam a kezét, megsimogattam, megcsókoltam a homlokát. Mintha élt volna. De a gép… Az, sajnos, az igazat mondta…
Emlékek között lapoz Zsóka néni, sok-sok szépre talál rá.
Amikor egyedül volt karácsonykor… „Boldog ötvenhárom évünk alatt csak egyszer töltöttem magányosan a szentestét. 1960-ban, amikor Bécsben voltam. Másnap onnan utaztam tovább Milánóba, ahol győztes profi meccset vívott Laci. Utána Adler Zsigával nem győztünk elugrálni a ring felé röpülő narancsok, üvegek és esernyők elől. Olasz volt a legyőzött…”
Amikor 1948-ban megismerkedtek… „Nem nevezem elsöprő szerelemnek a miénket, az elején csak barátok voltunk, akkoriban nem bújtak egymásba a párok…”
Amikor a szemére vetették Lacinak, hogy feledékeny… „Nekem az a dolgom, hogy bokszoljak, értsék már meg végre. Mindig ezt mondta ilyenkor, dühösen.”
Amikor az utolsó hónapjaiban Laci bácsi már nem tudott mosolyogni… „Egyvalaki, a kisebbik unoka, a húszéves Tomi tudott csak mosolyt csalni az arcára azzal a drága mondatával, hogy »Gyere, te kis bokszoló«…”
Amikor az egyik külföldi túrán reggelre kikészítette Botos Tibinek a ruháját… „Ilyen volt. Ha látott tehetséget meg tisztességet a versenyzőben, mindent megtett érte…”
Amikor a MOM-ban töltött inasévek alatt az egyik barátja elnevezte őt Görbének… „Nem tévedett, görbe volt a lába, olyan, mintha mindig lovon ült volna…”
Aztán visszajön Zsóka néni a jelenbe, a valóságba, mert vissza kell jönnie, van dolga. „Fájnak a napok, de megvigasztal, hogy érzem, tudom, olyan életet élt Laci, amire büszke lehet. Mondom is ezt neki mindennap, amikor kimegyek hozzá a temetőbe, biztos vagyok benne, hallja is. Jó helyen, hozzá méltók között nyugszik. Zelk Zoltán, Tichy Lajos, Gobbi Hilda, Karády Katalin az ő új szomszédja. Amikor Lacival, de mégiscsak nélküle, gyertyát gyújtunk szenteste, hiszem, hogy ők is eléneklik ott a mennyben a Mennyből az angyalt…”
Így lesz, Zsóka néni, s a hangjukat az Óra utcai ház falai között biztosan hallani fogják.
vízilabda
Kiderült, miért omlottak össze az ausztrálok, a magyar kulcsember csalódott
