Kanadai hoki-show az arénában

J É G K O R O N G Hatalmas érdeklődés mellett, kilencezer néző előtt rendezték meg tegnap a Budapest Sportarénában a Magyarország– Kanada jégkorongmérkőzést, amelyen a szombaton kezdődő világbajnokságra készülő címvédő soraiban igazi világsztárok kápráztatták el a szurkolókat.

Emlékszem, milyen izgatottan készülődtem a tévé képernyője előtt tinédzserként a hetvenes években arra a jégkorong-világbajnokságra, amelyen hosszú kihagyás után visszatértek a kanadai hokisok. Mert fantasztikus hangulatúak voltak Knézy Jenő kommentálásával az Izvesztyija-kupák, a világbajnokságok, de az igazi az volt, amikor a sportág szülőatyjai is színre léptek. A tengerentúliak évtizedeken keresztül meg voltak győződve arról, hogy fényévekkel megelőzik az európaiakat, s a nagyságuk bizonyításához nincs szükség vb-részvételre. A parádésan játszó szovjet hokisok első észak-amerikai fellépése után kiderült: nem rangon aluli a vb.
Az ugyan szóba sem kerülhetett, hogy a Stanley-kupa küzdelmeit ezért félbeszakítsák, de megjelentek a rájátszásból kiesett NHL-csapatok játékosai. Mi pedig bámultuk a képernyőt, aztán kiballagtunk a Kisstadionba, s hóban-fagyban szurkoltunk a mi kedvenceinknek, akik önhibájukon kívül, de valóban fényévnyire voltak az NHL-től.
Sokaknak már akkor párás lett a szeme, amikor tavaly ősszel kiderült, az európai légiósaikból verbuvált válogatott megmérkőzik a magyar csapattal. Ezreknek pedig akkor csillogott igazán, amikor azt látták, hogy a korábbi NHL-eseknek teljesen egyenrangú partnerei a mi sztárjaink, s feledhetetlen küzdelemben, csak az utolsó percekben kapitulálva kaptak ki 5-4-re. Ez is kellett a tegnapi ünnephez, mert ezek után döntöttek úgy a kanadaiak, hogy érettek vagyunk egy felkészülési meccsre.
A mérkőzésen aztán villámgyorsan kiderült, itt nem lehet álmodozni, a kanadaiak nem hagynak rá időt. Fantasztikus sebességgel és technikával korcsolyáztak, néha percekre a saját harmadába szorították a magyar csapatot. Egy-egy felvillanás során azért a kanadai kapusnak, Luongónak is akadt védenivalója, de Budai Krisztiánnal ellentétben azért nem gyöngyözött a homloka a munkától. Az egyértelmű volt, hogy ezt a nyomást nem lehet 60 pecig bírni, így csupán az volt a kérdés, mikor törik meg a vendégek Budai ellenállását. A magyar kapus tizenkét percen keresztül röpködött eredményesen, aztán Roest egy szép akció végén betalált, s ettől kezdve egyre felszabadultabban játszottak, miközben a nézők szomorúan, de elismerően konstatálták: ez más súlycsoport.
Két perccel később tíz másodperc alatt kétszer is megvillantak a tengerentúliak, előbb Heward bombaerős és pontos lövéssel mattolta Budait, majd Niedermayer pazar összjáték végén volt eredményes. Az első harmadban Heatley tette teljessé a gólparádét, aki Silével a hátán becsúztatta a korongot a magyar kapuba. A négy null – ne szépítsük – húsz perc alatt sok volt, s csak részben magyarázta a különbséget, hogy amíg a magyar csapat kilenc nap alatt a hatodik mérkőzését vívta, addig az ellenfél még csak vasárnap kezdi a világbajnoki sorozatot. Ennél sokkal lényegesebb, hogy a mi játékosaink életük meccsét játszották, addig az ellenfél hokisai az NHL-alapszakaszában az idén nyolcvankét komoly összecsapást vívtak. A magyar játékosok néha a meghatódottságukkal küszködve gyermeteg hibákat vétettek, miközben a kanadaiaknak mindez csak könnyed edzőmeccs volt. Mielőtt azonban teljesen kínossá vált a mérkőzés, Gröschl szépített, s mintha 6-1-nél vették volna észre a magyar hokisok, hogy lehet itt játszani. Rögtön élvezetesebb is lett a mérkőzés, parázs a hangulat.
Az utolsó harmadra kicsit viszszafogták a lendületet a vendégek, a hivatalos statisztikákba Peterdi is gólszerzőként kerül, s a 9-2-es vereség után a szurkolók úgy ünnepelték a kedvenceket, mintha a világbajnoki A-csoportba jutottak volna fel. Szégyenkezniük persze nincs is miért, a címvédővel játszottak, s egy álmot valóra váltottak.