Az edzőkeringő 22-es csapdája

V í v á s Ha valaki nem ismeri a hátteret, és pusztán azt nézi, hogy a magyar férfi kardválogatott kikapott az athéni olimpián az Egyesült Államoktól, igencsak elszomorodik, és azt kérdezi: ilyen mélyre jutottunk? Pedig az amerikaiak előretörésének komoly okai vannak: náluk dolgoznak a legjobb orosz edzők, a sokszoros olimpiai és világbajnok Nazlimovval az élen. Persze a magyar mestereket sem kell félteni, jelenleg 32-t köt szerződés külföldhöz. Az egyesületi munka itthon akadozik. Mi a teendő? Erre kerestük a választ.

A vízválasztó 1956 volt, amikor a forradalmi napokban, illetve a melbourne-i olimpia után nemcsak kitűnő sportolók választották a szabad világot, hanem több edző is, és a tengerentúlon vagy Nyugat-Európában próbáltak érvényesülni. Az 1932-es Los Angeles-i olimpia egyéni kardbajnoka, az aranyérmes csapat tagja, Jekelfalussy-Piller György vívókapitány Amerikában maradt, Élthes Csaba szintén; Rajczy Imre, az 1936-os berlini olimpia aranyérmes kardcsapatának tagja Argentínában telepedett le. Somos Béla – többek között Kárpáti Rudolf, Horváth Zoltán, Dömölky Lídia mestere – sok sérelemmel a tarsolyában Koblenzben nevelte a németeket. Rerrich Béla Svédországban kötött ki, hogy aztán a párbajtőrvívókkal meg se álljon a világhírig. Korábbról és későbbről is folytatható persze a sor. A londoni olimpia után Balogh Béla rávette Hegyi Gyulát, a sporthivatal akkori elnökét, hogy Párizsban elvégezhesse a mesterképzőt, de onnan nem jött vissza. 1970-ben a Vasas kardcsapatának mestere, Enyedi Siegfrid disszidált. Szepesi László volt az első, aki a 80-as évek táján hivatalosan kötött szerződést Franciaországban, és Lamour személyében kétszeres olimpiai bajnokot nevelt. Tizenöt éven keresztül a francia kardválogatott edzője volt. (Jelenleg már több éve idehaza, a testnevelési egyetemen tanít, a héten pedig a kard szakág vezetője lett a magyar válogatottnál.)
A magyar vívóedzők külföldi inváziója a 80-as évek második felében, a 90-es évek elején kezdődött. Kulcsár Győző többszörös olimpiai és világbajnok például 1986-ban távozott Olaszországba. Ifjabb Somodi Lajos húsz éve a németek fellegvárában, Tauberbischofsheimben aratja sikereit. Tábor Sándor 15 éve a spanyol kardválogatott mestere. Bujdosó Imre hat éve Koblenzben tanít. Salamon Gábor volt az edzője az olimpiai bajnok német Arnd Schmittnek, de ma is több válogatott tanítványa van.
Harminckettőig folytathatjuk!
– Van olyan ország, amelynek ennyi vívómestere dolgozik külföldön? – kérdeztük Kovács Tamást, a Magyar Vívószövetség főtitkárát.
– Az oroszok elárasztották Amerikát. Ez a magyarázata annak, hogy egyre jobb eredményeket produkálnak. Rászálltak a férfi és női kardvívásra, és ez a szakág dinamikusan fejlődik. De hát a mesterek sok pénzt is kapnak. Nazlimovon kívül ott van például a másik egykori világbajnok, Mindirgaszov vagy a lengyel Korfanti. A szintén orosz, sokszoros olimpiai és világbajnok Szigyak hosszú ideig dolgozott Olaszországban, mondhatni a Montano család házi edzője volt. Az ifjabb Montano éppen a mi Nemcsik Zsoltunkat győzte le Athénban az aranyéremért vívott csörtében. Az edzők jövés-menése átrendezte az erősorrendet. S ebben mi, magyarok is tevékenyen részt vállalunk.
– Vívásban az edző szerepe óriási. Elegen jelentkeznek a testnevelési egyetem vívómesteri szakára?
– Kevés fiatal megy edzői pályára. Akik mégis szakedzőire jelentkeznek, a diploma megszerzése után általában nem ebből élnek meg. Itthon ugyanis nem lehet a képesítéssel jól keresni.
– Mennyit keres egy magyar edző külföldön és itthon?
– Külföldön 4000-5000 eurót havonta, mondjuk egymillió, egymillió-kétszázezer forintot, a legjobb hazai edzők pedig – a Gerevich-ösztöndíjjal együtt – 300 ezer forint körül kapnak; a többség azonban kénytelen megelégedni 100-150 ezer forinttal.
– Ez cseppet sem ösztönző. Sőt arra készteti a magyar mestereket, hogy ha módjukban áll, külföldön keressenek munkát. Nem lehet megakadályozni, hogy elmenjenek?
– Nem.
– Arra van példa, hogy valaki visszautasított egy nagyon komoly külföldi ajánlatot?
– Udvarhelyi Gábor, az MTK mestere nem hagyta itt a tanítványait. Vagy Szőcs Bertalan, akit Olaszországba csábítottak. De engem is hívtak 1989-ben 5000 dollárért Guatemalába. Már megküldték a szerződést is. De hát ki megy el egy isten háta mögötti helyre? Angliába viszont szívesen elmentem volna. Pontosabban Skóciában, Walesben és Angliában kellett volna megszervezni a vívás teljes versenyrendszerét. Az 1996-os atlantai olimpia után – a gyenge szereplés miatt – több sportág élére külföldi szakembereket szerződtettek. Negyvenezer fontos évi fizetés várt volna rám villával és autóval. És a feleségemnek is biztosítottak volna egy kozmetikusi állást. De az utolsó pillanatban eltekintettek egy külföldi szakembertől.
– Ha eljátszunk a gondolattal, hogy a harminckét külföldön tevékenykedő edző most hazajönne…
– Tragikus helyzet állna elő.
– Miért?
– Mert nem tudnánk őket elhelyezni. Tudniillik a kluboknak nincs pénzük. Legfeljebb a válogatott mellé szerződtethetnénk két-három mestert, ezzel azonban a magyar vívás nem lépne előre. A sportág alfája és ómegája az egyesületi munka! A szakosztályokban minél több edző dolgozik, és minél több a gyerek, annál nagyobb esély van arra, hogy a tehetségesből lesz valaki. De a szakosztályi munka ma a magyar vívás leggyengébb pontja.
– A tények ismeretében nem próbálkoztak meg mégis azzal, hogy néhány edzőt hazahozzanak?
– De igen. Gémesi Györggyel, a szövetség elnökével kidolgoztunk egy olyan projektet, amely ezt a célt szolgálta volna, azonban óriási ellenállásba ütközött itthon. Hihetetlen felháborodás volt, mert azt mondták: miért nem azokat fizetjük meg, akik idehaza dolgoznak. Ez a harminckét edző elhagyta Magyarországot, elhagyta a magyar vívósportot, sokkal jobb körülmények között él, és most megint tálcán kapja az újabb lehetőséget. Szó, mi szó, van benne igazság, a másik oldalon azonban nekünk azt kell néznünk, hogyan lehet itthon a legjobban nevelni, a legjobb feltételeket biztosítani a megmaradáshoz, a felzárkózáshoz. Úgyhogy nevezhetem ezt az egész körforgást a 22-es csapdájának.
– Várható-e a közeljövőben, hogy újabb mesterekkel leszünk szegényebbek, és tovább romlik a kedvezőtlen hazai kép?
– Megmondom őszintén, én már a szemétkosárba dobom azt a levelet, amelyben ilyen-olyan edzőt kérnek tőlünk. Megköszönjük, elhárítjuk, és sok sikert kívánunk.
– Nem lesz ezzel népszerű!
– Nem baj. Nekem a magyar vívást kell szem előtt tartanom, nem azt, hogy erősítsem az ellenfeleket. Azt persze nem tudom megakadályozni, ha valaki saját magának elintézi a külföldi szerződést.
– És jönnek a meghívások?
– Jönnek.
– Rendszeresen?
– Igen. Most is érkezett egy, és nem is akárhonnan… Dél-Koreából. Három edzőt kérnek a nemzeti válogatott mellé. Párbajtőr-, kard- és tőredzőt. Három-négyezer dollár havonta, plusz teljes ellátás és természetesen lakás.
– Csábító…
– Lehet, de hozzám most már nem jó helyre érkeznek a levelek, mert az elmúlt 25 év alatt a kezem alól került ki a szóban forgó 32 edző… Most már elég ebből! Inkább azt mondom: próbáljuk megfizetni itthon is az edzőket. Ebben az évben a szövetség égisze alatt 35 edző kap fizetéskiegészítést a Gerevich-ösztöndíj, az utánpótlás-nevelésért járó Héraklész-ösztöndíj stb. segítségével. Ez azt jelenti, hogy nettó 40 ezer forinttól 200 ezer forintig terjedően részesülnek az edzők pluszpénzben. Megesett hat-nyolc évvel ezelőtt, hogy semmit nem kaptak, csak az egyesületi fizetést. Nem azt mondom, hogy szinkronban vagyunk azzal, amit külföldön kereshetnek, de abba az irányba lépegetünk, hogy itthon maradjanak a mesterek. Tehát én akkor lennék erkölcstelen, ha minden magyar edzőnek tálcán adogatnám ezeket a meghívásokat, és arra biztatnám őket: menjenek csak, csinálják odakint, ahogy tudják!
– Van-e valamilyen mentsége arra nézve, hogy ezt a 32 edzőt ön segítette külföldre?
– Azt hiszem, van. Akkoriban még bőven maradt mester idehaza, és ami a legfontosabb, éltek a nagyok: Bay Bélától Hatz Józsefig és Zarándi Csabáig. 1980-ban kerültem a szövetségi székbe, utána kezdtek érkezni a meghívások. Abban az időben fel sem merült, hogy a magyar vívás ezáltal majd gyengülni fog.
– Mi a magyarázata, hogy a fiatalok többsége külföldön meggyökeresedett és szárnyat bontott?
– A teljesen más rendszer, a munkamorál és az értékek tisztelete. Ez a dolgok lényege a szocializmus után… Ahol mindenki tudja, hol a helye, és tisztában van azzal, mibe szólhat bele. A Nyugat hihetetlenül sokat profitált a keleti blokkból; minden szinten, mert a szóban forgó időszakban olcsón meg tudta venni az értékeket.
– A jövő?
– Minket az elmúlt ötven évben nagyon megtizedelt a világ. Azzal kezdődött, emlékezhetünk, hogy az ötvenes években megtanítottuk a szovjeteket vívni. Még az álmainkat is lefilmezték. Nem akarunk abba a hibába esni, hogy mi menjünk majdan a Nyugathoz tanulni, és Magyarországra hozzunk külföldi edzőket. Ez a bumerángeffektus lenne.