Összekötő kapocs lett a közös athéni siker

Janics Natasa életén a két olimpiai aranyérem első ránézésre mit sem változtatott. Ugyanúgy Szolnokon, a Tisza-holtágnál tölti az egész nyarat, mint 1999 óta mindig, és akkor még nagyon tágan határoztuk meg életterét. Amely szinte leszűkíthető kajakjára és egy faházra, amelynek hatodmagával a lakója. Ezen kulisszák Kovács Katalinra is érvényesek. Az azonban hatalmas változás, hogy a két klasszis az idén már nem riválisa, hanem társa egymásnak. A kétszeres olimpiai bajnoknővel elsősorban kettejük különös kapcsolatáról beszélgettünk.

Bő egy évvel ezelőtt hitte volna, hogy Kovács Katalinnal ennyire egymásra lesznek utalva?
– Nem szeretek ilyen bonyolultan gondolkozni. A kettőnk közötti tavalyi ellentétet is mások nagyították fel. Én akkor is úgy éreztem, hogy bár rivalizálunk, mégis kijövünk egymással. Most is az a legfontosabb, hogy a szakmai kérdésekben megegyezünk. Így arról is közösen döntöttünk, edzőnkkel, Kati nénivel (Fábiánné Rozsnyói Katalin – a szerk.) együtt, hogy az idén csak párosban versenyzünk.
– Nagyon gyorsan átevezett a jelenbe, kicsit ragadjunk le mégis a múltban! Tavaly tavasszal nemcsak a saját életében következett be gyökeres változás azzal, hogy Kovács Katalint legyőzve kiharcolta az olimpiai indulást, hanem közvetve egy egész közösség életét is felborította. De ezzel még mindig csak kerülgetjük az igazságot: valójában kiközösítették. Hogyan élte meg azt az időszakot?
– Egészen 2003–2004 teléig magam sem gondoltam volna, hogy ekkorát fordul velem a világ. 1999 óta együtt edzettem Kati nénivel és a lányokkal. Egy voltam közülük. A többiekkel együtt én is felnéztem Kovács Katira, talán még irigyeltem is, de nem rossz, hanem inkább jó érzéssel: milyen jó neki, milyen jól kajakozik, egymás után nyeri a világbajnoki aranyakat. Persze tudtam, hogy a teljesítménye mögött kemény munka van. Összességében mégis elégedett voltam a helyzetemmel. Egy-két számban rendre kijutottam a vb-re, ezer négyesben egyszer még nyertem is, a korholások pedig leperegtek rólam. Szegény édesapám (az autóbalesetben elhunyt világbajnok kajakos, Milan Janics – a szerk.) és Kati néni is mindig mondogatta, hogy a képességeim alapján többre vihetném, ha keményebben dolgoznék, de ezt nem vettem a lelkemre. Az olimpia előtt aztán megváltoztam. Tudtam, hogy csak akkor van esélyem kijutni Athénba, ha egyesben legyőzöm Kovács Katit. 2003 őszétől tényleg mindent a kajakozásnak rendeltem alá. Télen már a tanmedencézéskor felvettem videóra, és így tökéletesítettem a mozgásomat, majd gyúrónk, Vecseri Lajos tanácsára sokat lazítottam. Napi két órát! Aki nem próbálta, nem tudja, milyen gyötrelem.
– Ettől még nem kellett hogy megromoljon a kapcsolata a többiekkel. Mi volt ennek az első jele?
– Bélfertőzés miatt télen egy hetet ki kellett hagynom, majd még két héten át nem tudtam teljes értékű munkát végezni. Ekkor kaptam meg először, hogy miért lazsálok, miért nem edzem rendesen. Az igazi törést az jelentette, amikor a tavasz elején a sevillai edzőtáborban időre menéskor megelőztem Katit.
– Tudomásom szerint a többiek azt kifogásolták, hogy miközben ők egyértelműen az olimpiára készültek, ön nem hajtotta ki magát minden edzésen, így akarván előnyt szerezni a válogatóra.
– Akkoriban nem nagyon érdekelt más véleménye. Csak annyira, hogy olyat ne beszéljenek rólam, ami nem igaz. Ők viszont állandóan velem foglalkoztak. Hogy pihenőidőben miért evezek előre, vagy éppen miért maradok le, miért nem megyek gyorsabban. Erre csak azt mondhattam, mindenki magával törődjön. Ezt tettem én is, mert úgy éreztem, arra van szükségem.
– Az első válogató után súlyosabb vádak is érték. Az egyik részben edzőjükre is vonatkozott. Eszerint Fábiánné önt csúcsformába hozta a versenyre, míg a többieket leterhelte. Mégpedig azért tett így, mert érdeke fűződött ahhoz, hogy ön kijusson az olimpiára. Hallott erről?
– Éreztették velem, de nem foglalkoztam vele. Ebből csak annyi igaz, hogy az édesapám és Kati néni nagyon jó kapcsolatban voltak. S amikor apukám meghalt, akkor Kati néni kicsit a lányaként törődött velem. Persze továbbra is Kovács Kati volt a kedvence. Edzőnk mindig ügyelt arra, hogy ne legyen részrehajló. Az első válogató után például nem edzettünk együtt, sőt amikor időre eveztünk, akkor nem mondta meg nekünk a másik eredményét.
– A másik vád: doppingolt, ezért fejlődött egy év alatt rengeteget.
– Erről még nem is hallottam. Bár akkor elzártam magam a külvilágtól, többnyire a telefonomat is kikapcsoltam, újságot pedig nem olvastam. Ha kell, megesküszöm rá, hogy sohasem doppingoltam, és nem is fogok! Semmi pénzért nem szednék be olyan szert, ami árthat nekem. Egyébként attól, hogy valaki szétkokszolja magát, még nem feltétlenül kajakozik jól. A technikának nagyobb a szerepe, mint az erőnek. A „doppingolásomról” én csak az idén hallottam. Állítólag szándékosan borultunk be az első válogatón kettesben, mert nem kaptunk elég kokszot, s nem akartunk kikapni. Remélem, a második válogatón csattanós választ adtunk.
– Még mindig tekintsünk a múltba! Az ön sikerei miért okozták a csapat szétesését? Miért romlott meg egy csapásra a négyes tagjainak – leszámítva Kovács Katalint – és Fábiánnénak a kapcsolata?
– Ez nem rám tartozik, de a problémák nem tavaly kezdődtek. A végső szakítást pedig az okozhatta, hogy az olimpia előtt a lányok nem fogadták el Kati néni tanácsait, s nem nyerték meg az olimpiát.
– Az aranyérem viszont mintha ön és Kovács Katalin között elsimította volna az ellentéteket.
– Szerintem Kati igazából sohasem haragudott rám, mások beszélték tele a fejét. Nem állítom, hogy azóta a legjobb barátnők vagyunk, de a közös siker valóban összeköt bennünket.
– Erre az idei „leosztás” tökéletes példa. A rivalizálást félretéve közös érdeküket helyezték előtérbe, s csak a három páros számban indulnak a világversenyeken. Ez szép gesztus, de egyben nem luxus?
– De igen. Az idén azonban belefér. Jövőre pedig, remélem, újra változnak a szabályok, és megint lesz lehetőségünk egyesben is versenyezni.