Innen kell győzni

Minden megrendezettség nélküli névnapot tartó délutánon köszöntöttük öreg cimboránkat, Fradi Bálintot. A Fradi új csúf- vagy ragadványnév, ilyeneket régen mindennap fűztek egy-egy barát nevéhez. Bálint ezt a megkülönböztetést klubhűségéért érdemelte ki. Valamikor zöld-fehér színekben tekézett, nem a legnevesebbek, nem a bajnokok között, de a többi szakosztály versenyeit is buzgón látogatta, elsősorban a labdarúgó-mérkőzéseket. Két vagy három évvel ezelőtt azonban már nem váltott bérletet, mert ugyancsak sportköri belgyógyász barátja eltanácsolta: semmi szükség, hogy az Üllői útról kerülj kórházba, nagyon megviselődött „a motor”.
Feleségét örvendeztette meg legjobban a jó tanács, hiszen minden meccs után, amikor hazaérkezett, ő borogatta hideg vizes ruhával a szívtájékot, egyetlen zokszó nélkül, mert a helyszínen átélt élmények ott gyötrik meg az embert, ahol a leggyöngébb. Ezen az estén csak a csöndes borongás hangulata fűszerezte az együttlétet, természetesen a mindennapok gondja sem hagyott érintés nélkül bennünket. Politika és sport nem maradhatott ki a hétköznapi értékelésből, és az is kiderült, hogy egyénenként, de az egész társaság is szimpátiával gondol a Ferencváros megalázó megpróbáltatásaira. Bálint engedélyt kapott élete párjától, hogy felindulás nélkül mondjon véleményt a sikertelen próbálkozásokról. Ezt aztán úgy vezette be: az ország szégyene, ami mostanában történik az ország egyik legrégibb sportegyesületével.
„Tudjátok, mióta itt a vörös uralom megtelepedett, azóta egyvégtében ütik-vágják az egész klubot. Végigszenvedtük az Édosz–Kinizsi-korszakot, tehetetlenül néztük, hogyan szedik szét egyesületünket, tűrtük, hogy a mi igazi proli csapatunkat mindenféle jobboldalinak kikiáltsák, de most teszik fel a koronát a globalizáció mocskos nevében, az új nagytőkések anyagilag semmiznek ki bennünket.”
„Csendesebben, fiam, azt mondta a doktor úr, nem csak a pálya szélén érheti baleset a szívgyöngéket!” – inti az asszony, mire a házigazda beleegyezőn legyint: „Ne félj, nem túrázom föl magamat. Annyit azért el kell mondjak, hogy sokan vannak, akik azt hittük, vége a kommunista uralomnak – és mit látunk? Mindent, amit még a Rákosi-időben kezdtek, azt most szépen gondosan befejezik. Persze más nevet adnak a gyereknek. Mi a legvadabb időkben is kitartottunk az örökké vádolt-vert csapatunk mellett, most nem szavakkal, nem rendeletekkel, hanem pénzzel ölnek meg bennünket az új tőkések, mert mi most is megmaradtunk a szemükben prolinak. Nem jó a szó, nincs már olyan proli, mint volt, most egyértelműen hatalmuk alá beosztott az egész ország. Kilógsz a sorból, mehetsz! Munkásvédelem, szakszervezet, értelmiségi körök, társaságok, amelyek valamikor voltak, meg sem újulhattak, lélegzetet nem adott ez az új vörös őrség, amelyik már nem a munkásokért, nem a tömegekért, mindössze magukért fejezi be a bankok-birtokok visszavételét, és minden útjában található akadályt megsemmisít.”
Lehangolódott a máskor vidámabb együttes. „Még azt hadd mondjam el: holnapra elveszítjük az Üllői úti pályánkat. És nem várhatunk segítséget, mert titokban összeröhögnek: mégis sikerült. Nem kellett hozzá Rákosi–Kádár, elég egy KISZ-utód, aki mindegyiknél veszedelmesebb, mert azt mondja: szabad folyást kell adni az új társadalmi szerveződéseknek. És a szembekötősdi kedvéért még állami koszorút is küldenek a meghaltak sírjára, azzal a rejtett gondolattal: hátha ő volt az utolsó.”
„Ez hiányzott csak. Most minden vendég kedve elfogyott, és nem név esti vidámság lesz, hanem klubsiratás” – avatkozott be ismét a háziaszszony. Hanem a gazda nem hagyta magát. „Én csak azért panaszkodhattam, mert együtt vagyunk. Mi megtanultuk, hogy nekünk mindig a padlóról kell felkelni. Arra azért koccinthatunk, hogy ne hagyjuk magunkat! Innen kell győzni!”
Ebben megegyezett és egyetértett a társaság. És megcsendültek a poharak.