Sífutók cifra nyomorúsága

A téli olimpia alatt különösen aktuális a téma: elméletben rengeteg szerelmese van a sífutásnak Magyarországon, gyakorlatban azonban mindannyian azzal a nehéz kérdéssel szembesülünk: hol hódoljunk ennek a gyönyörű sportágnak? Pedig a sífutáshoz még hegy sem kell, elég – lenne – a hó. Csakhogy kiépített, rendszeresen karbantartott pálya még „síparadicsomaink” közelében sincs; ha pedig véletlenül mégis szépen elsimítanak egy erdei ösvényt, akkor azt a túrázók hamarosan garantáltan göröngyösre tapossák. A városi ember a „mezei” futáshoz is nehezen talál megfelelő terepet, hát ha még ugyanezt léccel a lábán szeretné tenni.
Tehát hol „sífussunk”? Meglepő ötlettel merészkedem előállni: a Kis-Duna jegén. Persze most már inkább csak a következő télen, ha az időjárás akkor is engedi.
Február eleje, szerdai nap lehetett, amikor a sűrű hóesés véget vetett a korcsolyázóidénynek. Így sem lehetett panaszunk, ritka az olyan tél, amikor Csepeltől Tassig végig lehet korizni a ráckevei Kis-Dunán. Hétvégenként százak húztak korcsolyát, és varázsoltak különös hangulatot a jégre. Érdekes, vagy inkább szerencse, hogy azokat a figurákat nem vonzotta a jég, akiket szárazon kerülünk; nem találkoztam olyan emberrel, aki azért kesergett volna, hogy amíg korcsolyázott, eltűnt a bakancsa.
Ott tartottunk, hogy lehullott a hó. Még aznap este lementem a jégre, akkor még csak edzőcipőben futni. Mert hát az sem utolsó élmény: 5-10 centis szűzhavon kocogni – mintha szőnyegen lépdelne az ember. Akkor pattant ki az isteni szikra: síléccel is meg kellene próbálni.
Másnap rögvest körbetelefonáltam a síüzleteket, van-e szerelés elérhető áron, mert hát korábban csak Ausztriában futottam kölcsönzött léccel, amikor ráuntam a lesiklásra. Nem a reklám helye, inkább tájékoztatás: a „Rokonoknál” negyvenezer forintból kijött az új cipő, bot, léc és kötés is, amit a lehullott hó miatt megnőtt forgalom dacára egy nap alatt felerősítettek.
Azon nyomban, még pénteken, megint csak késő este – háromgyermekes apaként ez a sportprogram időpontja – lementem a Dunára. A hónak durván a fele ugyan elolvadt, ami pedig megmaradt, az különösen a lékek közelében már kissé latyakossá vált, az élmény mégis felejthetetlen. Nincs kijelölt pálya, nem kell kerülgetni senkit, a szívet nyugtató csöndet csak kutyaugatás töri meg néha, a holdvilágban kitárul a horizont, talán még háborítatlanabbul, önfeledtebben élvezhető a mozgás, mint nyáron kajakban ülve ugyanitt. Egy órát futottam, de csak tíz percnek éreztem. Az sem szegte kedvem, amikor partra érve egy csapat kamaszba botlottam, akik úgy néztek rám, ahogy Marie bámulhatott Hanyi Istókra a Névtelen várban.
Ezután egészen az esővel érkező melegfrontig egy nap sem múlhatott el sífutás nélkül. Az olvadás-fagyás nappali-éjjeli váltakozásában a hó egyre jobban megfelelt a célra. Nem volt mély, így nem süppedt bele a léc, de azért jól siklott. Még Tagscherer Zoltánra sem vagyok veszélyes, de büszkeséggel tölt el, hogy már hatperces ezreket futottam…
Nem állítom, hogy nincs is jobb annál, mint a Duna „haván” sífutni, de aki kellő módon megszállott, az az időhiány szorításában bátran próbálja ki, akár a Velencei-tavon vagy a Balatonon. Mert bármily meglepő, sokszor a befagyott vizeken a legkönnyebb sima, egyenletes szűzhavat találni. A sífutás magyar szerelmeseinek ez a cifra nyomorúság.