Pancserbiznisz

Nem tudom, Furulyás János és Várszegi Gábor mit érez most, amikor a Ferencváros agóniája végstádiumához érkezett. Nem tudom, de kíváncsi lennék rá. Azt viszont tudom, hogy futballklubot olyan ügyetlenül még nem adtak el és olyan sanda szándékkal nem vásároltak még Európának ebben a kies keleti szegletében sem, mint ahogy ők tették. Ami utóbbit illeti: a balliberális médiában egykor melegen dédelgetett mítosszal itt az ideje leszámolni. Eszerint a balliberális kötődésű Várszegi egyfajta gesztust gyakorolva azért vette meg az FTC-t, mert így akarta bizonyítani, hogy ő igenis az egész nemzet javát kívánja szolgálni.
Szó sem volt erről. Várszegi Gábor ugyanúgy üzletet látott az FTC-ben, mint egy UV-szűrős Ofotért napszemüvegben. Az is csupán a mese kategóriája, hogy a 2003. május 31-i Ferencváros–Debrecen mérkőzésen kipattant botrány miatt hagyta magára a klubot – a döntés már hamarabb megszületett, a balhé csupán megfelelő ürügyet szolgáltatott a végrehajtásához. (Akkoriban már javában üzemelt a jövedelmezőbbnek hitt ágazat, a Sándor Károly Akadémia.)
Várszegi Gábor kiváló üzletember, ez nem vitás, elég csupán a szerteágazó Fotex-birodalomra gondolni. Veszteségesen a Fradi-bizniszből sem kívánt kiszállni. Ehhez biztosíték kellett. Ez pedig nem más, mint az úgynevezett kereskedelmi jogok. Az elmúlt években erről annyit locsogtak össze, hol azt állítva, értéke milliárdokra rúg, hol pedig azt, egy lyukas kétfillérest sem ér. A Nemzeti Sportban tegnap megjelent egy konkrét összeg, miszerint Várszegi Gábor 1,8 milliárd forintért válna meg az FTC nála lévő kereskedelmi jogaitól. (Amennyire sportújságíróként tőlem tellett, több forrásból ellenőriztem az információt, amely nagyságrendileg pontosnak mondható.) Ha azt vesszük, hogy a klub 2,4 milliárd forintos vételi árából teljes biztonsággal csak két 600 millió forintos részletet törlesztett, s talán részben a harmadikat, akkor nagyon rosszul nem járt. Néhány száz milliót mindenképpen megért a kísérlet: mit lehet kezdeni a Ferencvárossal.
Várszegi Gábor csak azt tette, amit megtehetett, amit Furulyás János lehetővé tett neki: halászott egy kicsit a zavarosban. Mégsem állíthatjuk, hogy viselkedése teljesen kifogástalan volt. Képzeljük el, hogy Roman Abramovics másfél év után „kiszáll” a Chelsea-ből – hátrahagyva a csillagászati összegekről szóló szerződéseket, de elcsaklizva a kereskedelmi jogok jelentős részét, tehát megpecsételve a klub sorsát –, mert úgy dönt, mégis inkább mondjuk a Tottenham utánpótlását kívánja felvirágoztatni. Angliában, de akár az UEFA-ban is aligha azt mondják róla: ügyes üzletember.
Labdarúgócsapatot nem szokás csak úgy venni, majd másfél év után túladni rajta. Egyrészt, mert ennyi idő alatt nem térül meg a befektetés, másrészt, mert erkölcstelen. Egy futballklub ugyanis nem csavargyár: szűkebben több száz, tágabban több százezer embert érintő közösség.
Roman Abramovics olyan szerződést, persze, meg sem köthetett volna a Chelsea korábbi tulajdonosaival, mely szerint másfél év után ukmukfukk távozhat. Erre csak Várszegi Gábor volt képes az FTC-nél.
S mivel neki csak egy futó kaland volt a Fradi, különösképpen nem is bánkódik a megcsalt kedves vergődésén. Talán még az is átfut az agyán: egy vetélytárssal kevesebb.
Furulyás János már nem üldögélhet ilyen nyugodtan vácszentlászlói birodalmán. Ha nem is ma vagy holnap, de egyszer biztosan eljön annak az ideje, amikor megkérdezik tőle (felelősségre vonják): miért kötött ilyen előnytelen szerződést? De emésztheti magát az egész „Fradi család” is: hagyták, hogy éveken át egy ilyen pancser irányítsa nemzeti kincsnek hitt klubjukat.