A sport – leszámítva persze a labdarúgást – 2006-ban sehogyan sem illeszkedett a magyar valósághoz. Semmi acsarkodás, közömbösség, kifogáskeresés, csak siker, siker és siker. Idehaza pontosan három tételben. Júliusban az öttusa Európa-bajnoksággal kezdődött Budakalászon. Bár kellemetlen hír vezette fel az eseményt – két héttel a kezdés előtt bejelentették, az uszoda nem készül el, ezért a harmadik tusát, az úszást a Római strandon kell lebonyolítani – mindez alig rontott a rendezés színvonalán. A magyar eredményeken pedig még ennyit sem. A napozókból alkalmi nézőkké átlényegült, továbbá a szomszédból, Budakalászról, Békásmegyerről, Csillaghegyről az Omszki-tóhoz kiugrott emberekből verbuválódott mintegy tízezer fős közönség négy magyar aranyéremnek tapsolhatott. A férfiak mindent elhoztak, a csapat- és a váltógyőzelem mellé Balogh Gábor megszerezte a legértékesebbet, az egyéni első helyet, ráadásul a nők között Vörös Zsuzsa is nyert. A több irányból szorongatott sportág idehaza mindig bizonyítja, hogy van joga a léthez.
A margitszigeti úszó Európa-bajnokság előtt is hallatták hangjukat a szirének, ám a rajtra nem hogy az új uszoda elkészült, de még az utolsó virágcserép is a helyére került. A rendezők a meghívottak, az éremátadók névsorával a nagy magyar összefogást akarták demonstrálni, a közönséget azonban sokkal inkább a magyar sikerek tették boldoggá. Két aranyérmével Cseh László tartotta az esernyőt a csapat fölé, de jókedvünket az is csak átmenetileg törte meg, hogy a hirtelen nyári vihar miatt a harmadik napon bőrig áztunk. A három bronzzal a népszerűségi versenyben talán még Cseh Laci előtt is zárt Kovács Ágnes a szigeten még csak csókot dobált, ám úgy megjött a kedve és az önbizalma, hogy ezzel az élménnyel egészen Pekingig eltáncol. Hát ha még Gene Kelly lehetett volna a párja…
Talán a szegedi kajak-kenu világbajnokság bizonyította a legérzékletesebben, hogy mennyire éhesek vagyunk a sikerre. Aki végigcsinálta, igazolhatja, nem olyan nagy öröm izzó napsütésben a kukoricaföldön kialakított parkolóban hagyni az autót, majd öt kilométer gyaloglás után lekucorogni a mesterséges tó partján, több száz méterre a céltól; ráadásul hiába csábít a víz, tilos a fürdés. Mégis több ezren, sőt tízezren választották ezt a hét végi programot, csak hogy magyar örömben részesedjenek. Szerencsére kajak-kenusaink kárpótolták az embereket minden viszontagságért. Tizenkét aranyérmet lapátoltak össze, ebből hat az olimpián is aranyat érne. A maga nemében világcsúcs. Hát még amit Kovács Katalin és Janics Natasa produkált. Hat versenyszámban indultak, s csakúgy, mint az Európa-bajnokságon, mint a hatot megnyerték! Szegedet az égiek is a kegyeikbe fogadták. Miközben Szent István napján az esti tűzijátékot elsöpörte a vihar, a Tisza partján csak enyhe fuvallat enyhített a kánikulán.
Bár nem idehaza vitézkedtek, ne feledkezzünk meg vívóinkról se. Kovács Iván és Nagy Tímea egyaránt harminchat évesen jutott fel ismét a csúcsra. Előbbi párbajtőr egyéniben és csapatban is nyert az Eb-n, utóbbi pedig „csak” egyéniben a vb-n. Bár ez az arany már éppen átcsusszant a negyedik negyedévre, tematikailag a harmadikhoz kívánkozik. Ez a két bravúr is azt igazolja, a magyar sport aranytartalékai egyelőre elapadhatatlanok. Félve jósol az ember, jönnek még aszályos évek. Ezért is becsüljük meg az idei éremesőt.
Szürkébb lesz nélküle. Augusztus végén Roger Federer természetesen bezsebelte idei harmadik Grand Slam-sikerét, ám önmagában ezért nem térnénk ki részletesen az amerikai nyílt teniszbajnokságra. Az apropót a svájci zsenit megelőző időszak (Pete Sampras mellett) legnagyobb alakja, Andre Agassi szolgáltatja. Az egykori paradicsommadárból lett kifogástalan úriember, példás apa ezt az esztendőt már csak arra szánta, hogy méltóképpen elköszönjön a teniszvilágtól. Sikerült neki. Wimbledon után New Yorkban is a harmadik körben búcsúzott, de mégis már-már-emberfelettit nyújtott. Derékbántalmak kínozták, így fordított két ifjú titán, a román Pavel, majd a melbourne-i meglepetésember, a ciprusi Bagdatisz ellen, Beckerrel (nem kortársával, Borisszal, hanem Benjaminnal) azonban már nem bírt, mármint a dereka. A jövőben már csak Steffi Graffal ütöget családi partikon, esetleg vele együtt, párosban bemutatókon, s bizony jó lesz viszontlátni. Mert Federer ide, Federer oda, sokunknak Agassi volt az igazi ász. A fehér sport szürkébb lesz nélküle.
Király? Hivatalosan szeptember 23-án kezdődött és október 13-ig tartott a Vlagyimir Kramnyik– Veszelin Topalov címegyesítő sakkvilágbajnoki döntő a kalmük fővárosban, Elisztában, ám mint várva várt, a királyi játék megosztottságát megszüntető sportesemény valójában már szeptember 29-én, az ötödik partival véget ért. Kramnyik ugyanis nem ült asztalhoz, mert ellenfelével megosztva a helyiséget már nem esett volna jól neki ötvenszer kimenni a mosdóba a játszma alatt.
A két géniusz – vagy inkább menedzsereik – lélektani hadviselése gyermekkorom élményeit idézte fel. Csapatbajnoki mérkőzésen történt a nyolcvanas évek elején: társam a végjátékban lépéskényszerben – az veszít, aki következik – kecsesen, a gyűrűs- és a középső ujja közé fogva felemelte a futóját, végigpásztázta oda-vissza előbb az egyik, majd a másik átlót, aztán ugyanoda viszszarakta a figurát, rezzenéstelen arccal lenyomta az órát, és beírta a lépést. Ellenfele nem észlelte a turpisságot, s ezután el is bukta a partit. Egy másik klubtársam, aki üzemi balesetben elvesztette bal hüvelykujja felét, mókás kedvében gyakorta úgy „gondolkozott” a táblánál, hogy csonka ujját hivalkodóan az orrnyílásához szorította, mintha a homloküregét masszírozná belülről… A harsogva ropogtatott alma („profiknál” egres) ugyancsak ismert módszer volt az ellenfél megzavarásra, gyerekként jómagam pedig több pakli cigarettát szívtam el passzívan oly módon, hogy dohányos ellenfeleim unottan az arcomba fújták a füstöt. Pisilnem is sűrűn kellett, mert akkoriban még a megye egyben is dukált a kóla, ami a málnaszörp és a jaffa után nagy szám volt. Vécére ellenben nem szívesen jártam, mert a kultúrházak illemhelyisége sokszor a kocsmákét idézte. Korosztályos versenyeken időről időre pletykáltak olyan srácokról, akiknek a vécében súgott az edzőjük, de a sakk iránti vonzalmamat ezen esetek sem törték meg annyira, mint Kramnyik és Topalov gyerekes civódása.
Botrányok persze mindig akadtak, elég csak Fischert, Korcsnojt és Kaszparovot felidézni, de bogaras követeléseikkel az elődök mindig emelték, nem pedig rombolták a sakkozás presztízsét. Végeredményben hiába nyert, Kramnyik nem lett király, legfeljebb első a hercegek sorában.
gödöllői
Kollár Kinga össze-vissza töltötte ki a vagyonnyilatkozatait, rajtakapták
