Örök fanyalgók

Amikor az elmúlt napokban megérkeztek Skandináviából az Európa-bajnokságon szerepelt női kézilabda-válogatott tagjai, kétségtelenül maguk is csalódottak voltak, de azt nem érdemelték, hogy akik oda sem figyeltek a küzdelmeikre, leszólják őket. Ötödikek lettek? – kérdezték többen a társaságomban, és már mondták is, hogy ezért kár volt kimenniük. Hétköznapi életünk keserítői az örök fanyalgók. Oda sem figyelnek a versenyekre, de az eredmények hallatán rögtön ítélkeznek.
Én magam nem járok ki rendszeresen a versenyekre, de a mieinkért, a magyarokért őszintén lelkesedem minden sportágban; valamiképpen úgy érzem, velük vagyok a küzdelmeikben. Országot, nemzetet képviselnek ők, és értünk is teszik kockára olykor akár az egészségüket is, de szabadidejüket, erejüket mindenképpen. Amikor magyarnak lenni szinte nem is volt szabad itthon, sportolóink a hatalom ellenében bizonyították, hogy mégis érdemes. Ők jelentették a vigaszt, amikor naponként megalázták magyarságunkat, és minden másért is, amit ránk foghattak igaztalanul. Felemelő eredmények nélküli mai életünkben is jólesik minden apró öröm, és számomra ilyen volt kézilabdás lányaink ötödik helye. Ráadásul hiányzott a csapatból az összeszokottság biztonsága, a vezéregyéniségek sem tudták úgy átvenni a terheket, ahogyan a régieknél szinte megszoktuk, de minden bizonytalanságukat legyőzték az utolsó mérkőzésükön, a svédek ellenében.
Egyébként pedig szeretett hazánkban mostanában minden bizonytalanságba sodródott, a reménynyel együtt. Ha egy országban egy európai hírű sportgyógyintézetet körzős kijelöléssel ítélhet megszüntetésre egy megátalkodottan csak a saját elképzeléseit erőltető miniszter, ha egy bajba került sportegyesületért úgy igyekeznek tenni, hogy még áldatlanabb helyzetbe kerüljön, és még sorolhatnám, akkor megbillen az erő és az egyensúly, az emberek egyszerre elfelejtenek a másikért szorítani és lelkesedni. Ahol olyan államadósság halmozódott föl, amelynek évi kamatai meghaladják az ezermilliárdot, és ezeket a számokat már nem is érzékelik az emberek, ott megfakult a reménység, elköszönőben a hit, ott úr a hallgatag kétségbeesés. Ahol már nem tudunk örülni a kevés jónak, a nem fénylő, de tisztes eredménynek, és előbb egykedvűségbe, majd minden mindegy állapotba süllyedünk, ott sohasem a sportteljesítmények a hibásak, hanem a megtépázott nemzeti önbizalom. Nem az edzővel, a kapitánnyal, a játékosokkal kell foglalkozni, hanem az élettel, a mindennapokkal, az áleredményekkel, amelyeket az országról híresztelnek, miközben minden süllyed, csak a szavak, az ígérgetések ködösítenek, és egy látszatország valóságos bajairól már nem is beszélhetünk. Egy formálódó, új csapatban ott szunnyadhat a jövő fénye, mi már meg sem látjuk, mert az alapvető hitünket veszítettük el, és azért egy egész ország a felelős.
Úgyhogy az elégedetlenség oka máshol keresendő.