Vajákosok, szemfényvesztők

Felfoghatatlan, mitől ilyen rossz ez a Győr. Mert odáig rendben van, hogy Reszeli Soós István szakmai igazgatót az ígéretes induláshoz képest már diósgyőri munkálkodása óta szemfényvesztőnek tartom, akinek csak a jóhiszemű, naiv és többet érdemlő tulajdonossal – Tarsoly Csaba ilyen – szemben válik be a taktikája. Pajkos János vezetőedző inkább áldozattípus – nem véletlen, hogy a békéscsabai álszponzor, Darko Canadic őt palizta be utoljára –, az „örök kisember”, és bár ezt egy ideig a folyamatosan a szájából lógó nyalókával próbálta leplezni, eredetisége és vagánysága csupán eddig terjedt, addig már nem, hogy valahol, valamiből nagycsapatot faragjon. Különösen nem a mostani ETO-ból, amelynek öregebb játékosai a jelek szerint már túl öregek, a fiatalok viszont még túl fiatalok, ráadásul mindkét generáció csak a korosztályára jellemző hátrányokat viszi fel a pályára, az erényeket nem. Ám mindezek ismeretében is érthetetlen a győri futballisták kudarcsorozata: a Magyar Kupa oda-visszavágóján nyolcat kaptak az MTK-tól, a bajnokság két legutóbbi fordulójában egyaránt négyet a Diósgyőrtől és a Honvédtól. (Pajkos tegnap le is mondott, átmenetileg Reszeli ül le a helyére. Hiába, csak híven a szerepekhez: az áldozat és a szemfényvesztő.)
Pedig még egy „sztárpszichiáter” is foglalkozik a kerettel. Bevallom, az illetőt én magam egy vasárnap esti tévéműsorban láttam először, és csak hosszú percek után tudatosult bennem, hogy nevezett személy nem a páciens, hanem maga a lélekbúvár. Azt hittem, e felismeréssel mindjárt közelebb is kerültem a titokhoz, mert a szakemberről minden további nélkül feltételeztem, hogy rendszeres munkával bármely, a sport céljára szerveződött, aránylag egészséges közösséget képes a végletekig szétzilálni.
Csakhogy hétfőn volt alkalmam megtekinteni az Újpest–Diósgyőr mérkőzést, az újabb rejtélyt. A Megyeri úton látottakra pedig – pszichiátriai segítségnyújtás híján – nincs hasonló magyarázat, miközben itt is szisztematikusan porlasztanak egy patinás, a többihez képest még mindig stabil háttérrel és jóravaló, sokkal inkább mecénás, mintsem haszonleső tulajdonossal rendelkező magyar klubot. Németalföldről nézve persze úgy tűnhet, hogy érdekes és különösebb tét nélküli szakmai-pénzügyi-menedzselési kísérlet zajlik a távoli magyar főváros egyik szegletében bizonyos Valére Billen nevű belga vajákos vezetésével, és végeredményként kijöhet: ez az út járhatatlan. Hogy a kísérleti alany esetleg belepusztul a tesztelésbe? Belefér.
Ott legalábbis igen, de talán már itt is. A Fradi az egyesületi elnök rémlátomásaiban a Budapest-bajnokság negyedosztályába süllyedhet, de a Győr, az Újpest és a többiek előtt is feneketlen mélység tátong. Előttünk pedig az újabb kétely: azt már megtapasztaltuk, milyen a labdarúgók nélküli labdarúgás, lassan az is kiderülhet, milyen a klubok nélküli?