Orvosként idealista, sportolóként realista

V Í V Á S A magyar vívósport nagy egyéniségeinek egyike, Kamuti Jenő hetvenéves. Boldogító sors az övé, hiszen versenyzőként és sportvezetőként, illetve sebészorvosként is rangot vívott ki magának országhatáron belül és kívül. Nemzetközileg elismert tekintély, többek között a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára. A születésnap – állomás. A kerek születésnap – leltár. Gyorsfénykép, amely árulkodó is, meg nem is. Látszat és valóság. Az ünnepelttel minderről beszélgettünk.

Milyen érzés hetvenévesnek lenni?
– Nem tudom, tudniillik nem érzem magam hetvennek. Ha belenézek a naptárba, tudomásul veszem természetesen, de a számjegy maga semmit sem jelent. Élvezem a munkámat, az életet, a sors megadta nekem, hogy mind a sportban, mind az orvosi pályán talán nyomot hagyok magam mögött, és ez megelégedéssel tölt el. Több élsportolót ismerek, akik feladták orvosi hivatásukat csak azért, hogy szövetségi kapitányok lehessenek. Nekem is volt erre lehetőségem, de egyik professzorom azt mondta: „Ne vállald el, mert soha nem fogod megbocsátani magadnak, hogy többet nem gyógyíthatsz.” Örülök, hogy megfogadtam a tanácsát. Az élet úgy hozta, hogy már versenyzőként beválasztottak a Nemzetközi Vívószövetség orvosi bizottságába, és a vívótársak megszokták, hogy mindig ott vagyok körülöttük. A kölcsönös bizalom pedig nagy erőforrás. Később ez a bizalom a sportvezető iránt is megnyilvánult. Bevallom, tudatosan készültem arra, hogy versenyzői pályafutásom után se szűnjön meg a kapcsolatom a versenysporttal.
– Emlékszem egy budapesti ifjúsági vívó-világbajnokságra, ahol a nemzetközi szövetség akkori főtitkárának, a francia Edgar Mercier-nek nyújtott életmentő segítséget.
– Infarktust kapott, másnap pedig kilyukadt a gyomra… Senki sem akarta a műtétet vállalni. És akkor mi egyik kollégámmal a MÁV-kórházban megoperáltuk. Három hétig feküdt az intenzív osztályon, és utána még élt húsz évet… A napokban Párizsba utazom, és a nemzetközi szövetség hajdani elnökével, a 82 éves Roland Boitelle-lel találkozom, aki operációja előtt konzultálni szeretne velem. Jó érzéssel tölt el, hogy az orvost ugyanúgy látják bennem, mint a sportolót vagy a sportvezetőt.
– Melyik az a verseny, amelyet szeretne újravívni?
– A két olimpiai döntő közül az egyiket: a mexikóvárosit vagy a münchenit.
– A kudarc hogyan hatott az életére?
– Mindig készen álltam a kudarcra, és nem sírtam, ha vesztettem vagy kiestem. Jobban megviselte a hazaiakat a vereségem, mint engem. Most, ötven év múltával próbálják belém magyarázni, hogy nekem fájt az a két ezüstérem. Eszembe sem jutott, hogy emiatt szomorkodjam. Fenemód boldog voltam! De olyan sokat mondják, hogy lassan már elhiszem. Hogy így az olimpiai járadék, meg úgy… Ezzel szemben orvosként megrázott, ha elvesztettünk valakit, ha nem tudtam meggyógyítani. A fájdalmat sosem sikerült a kórházban hagyni. De motivált, hogy nem szabad soha feladni, és az utolsó pillanatig küzdeni kell az életért. És ez az érzés a sportból jött. Ahol ugyanis – tudjuk – nincs lehetetlen. A betegágyon a realitásokat nem tudtam elfogadni. A sportban igen.
– Hogyan hat önre az öröm?
– Nem tudok az öröm érzésén sokáig elböjtölni. A fejemben már a holnap van, a holnaputánra építkezem. Talán ez is az egyik hibám. Szeretem az állomásokat, de sokkal jobban izgat a következő állomás.
– Annak idején jobb volt élsportolónak lenni, mint napjainkban?
– Az én fiatalságomban jobb volt. Kivételes helyzetben voltunk, s ez erősítette a sikereimet is. Az ország ugyanis a sportsikerekről beszélt. Este a Blaha Lujza térre azért mentünk le, hogy megvegyük a másnapi Népsportot. Mert engem még érdekelt, mit írnak rólam a lapok. De a szomszédomat és az osztálytársaimat is. Az is előfordult latinórán, hogy azt mondta a tanárunk: „Meséljen a Kamuti, mi volt Luxemburgban!” Más kérdés, hogy a müncheni második helyért járó pénzből csak egy fél bogárhátú Volkswagent tudtam volna venni. Ma tízmillió jár az olimpiai aranyéremért… Egy szó, mint száz: akkortájt jobban odafigyeltek ránk.
– Közhely, mégis megkérdezem: mit csinálna másként?
– Lehet, hogy megkérnék egy pszichológust, segítsen legyűrni a kishitűségemet, ami bennem volt versenyzőként. Úgy érzem, kihoztam magamból a maximumot, de ha felálltunk a döntőre, azt mondtam magamban: X vagy Y mégis csak jobb vívó…
– Kerek születésnap – van-e kerek emlék, amire jó gondolni?
– Ötven évvel ezelőtt nyertünk tőrcsapat-világbajnokságot, és harminc évvel ezelőtt kaptam nemzetközi fair play-díjat.
– Ki az az ember, aki legjobban hiányzik?
– Bay Béla. Ő volt a mentorom, aki életfilozófiát is adott. Hála istennek, édesanyám még köztünk van, 94 éves, már nehezebben mozog, de szellemileg friss, ugyanúgy irányít, számon kér, mint régen, keményen rám szól, ha valami nem tetszik neki. És többnyire igaza van.
– Kivel szeretne egy vacsorát elfogyasztani?
– Tandori Dezső íróval. Volt egyszer egy irodalmi kapcsolatunk, de személyesen sohasem találkoztunk.
– Mi volt a legutóbbi olvasmányélménye?
– Coelho Zarándoklat című könyve és Hamvas Béla oda-
vissza.
– Milyen irányban halad kedvenc sportja, a vívás?
– Botladozva, rossz irányban. A tipikusan szellemi és fizikai sport kezdi elveszteni azokat az értékeit, amelyekért érdemes volt ezt választani. Ma már például nem érdemes technikát tanítani… A nemzetközi vívósport vezetése nem találta meg azt az utat, amely megőrizte volna a sportágban rejlő szellemességet, játékosságot és szépséget, és ezáltal növekedne a versenyzők száma. Meggyőződésem, hogy a televízió sem használja ki a vívásban rejlő izgalmat és lehetőséget.
– Mi az, amit kiiktatna a magyar sportból?
– A háborút.
– Milyen Hamvas Béla-aforizma illik a születésnapi beszélgetés
végére?
– Jaj a győzőnek?