Kropkó Péter: Fel kell szabadítanunk az energiáinkat

Egy egoista társadalom nem képes sikereket elérni, a sportsikereink jobbá tehetik a hétköznapjainkat is. Interjú.

– Milyen volt a nemzetközi visszhang, felkerültünk a térképre?
– Óriási – de sokrétű – sikert aratott a rendezvény, ami mutatja a csapat erősségét. Sikerült megértetni a fővárossal és a kormányzattal, hogy mekkora jelentősége is van ennek a sporteseménynek. Igyekeztünk úgy lezárni Budapestet, hogy minimalizáljuk a dugókat, melyhez mindenképpen szükségünk volt a támogatásukra is. A világ legszebb városában rendeztük meg a 70.3-at, a legszebb látképet kapták a versenyzők. Olyan színvonalú versenyt hoztunk össze nyolc hónap alatt, amit az összes magyar és külföldi versenyző az egyik legjobb rendezésű európai versenynek minősített.

– Ön azt mondta, hogy heti 3-5 edzés elég a felkészüléshez
– Igen, ha az 5i50-ról van szó

– Akkor lépjünk tovább a komolyabb távokhoz. A posztmodern korszak egyik jellemzője, hogy a munka világa elkepesztő mértékben pofátlankodott bele az egyének privát terébe. A családi élet, a privát élet szervezése nagyon komoly energiákat emészt fel. Magyarán: kevés az idő, amit önmagunkra fordíthatunk. Hogyan fér ebbe bele egy komolyabb edzésterv?
– Össze kell hangolnunk az életmódunkat. A férfinak – ha ő készül fel – meg kell teremtenie a lehetőséget arra, hogy a felesége is végezhesse a saját szabadidős tevékenységét, mozogjon, sportoljon. Babaérkezés esetén nagy segítség a futó babakocsi, így mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy a saját hobbijainak is időt tudjon szentelni. Ezek a törekvések összeadódnak.

– Ilyen egyszerű lenne az élet? Mindent túlbonyolítunk?
– Erről van szó. Az életünk manapság a munka, a család és az „én” háromszögében zajlik. A nők alapvetően elhanyagolják az én oldalát, a gyerek esetén már a férfi is, részben a családra is kevesebb figyelem hárul. Marad a túlsúlyossá vált munka oldal. Viszont ez a háromszög csak együtt tud működni, egymást erősíteni, kiegészíteni. Időnként túl lehet hangsúlyozni egy-egy oldalt, például ha valaki készül egy Ironman-versenyre. De azt is látni kell, hogy ezzel a gyermekének is példát mutat. S közben kompenzálni lehet azt, amit az ember évtizedek alatt beleölt a munkába. Ha csökken a vérnyomás, a koleszterinszint, a testsúly, akkor mérséklődnek az egészségre ható rizikófaktorok is, így az említett háromszög másik két oldala erősödik meg. E három oldalt együtt kell kezelni. Ha a mai munkaerő nem erősíti meg magát, az tíz év múlva problémát fog okozni. Kiemelkedően sokat tévézünk, sokat ülünk számítógép előtt is. Ha innen sikerül időt lecsípni, napirendet készíteni, minimális időt szakítani a saját fizikumunkra, az már óriási siker.

– Az Ön által említett televíziózásnak, a számítógép előtt eltöltött sok időnek lehet olyan szociokulturális hatása is, ami inkább az egót helyezi előtérbe, miközben az embernek jobb esetben figyelemmel kell lennie a másik egyén érdekeire, családjára is. Magyarán a feszes napirend alkalmazkodást, „nyitottságot” is igényel. Egy énközpontú miliőben a tudatosság hogyan nyerhetne teret?
– Válasszuk szét a versenyzést és a sportot. A versenyzés a pillanatnyi, míg a sport a stratégiai énről szól. Amikor arról beszélünk, hogy az énkép és az „én” mennyire kerül a középpontba, akkor mindig a pillanatnyi énről beszélünk. A pillanatnyi én túlsúlya pedig ma általános probléma.

– Mire gondol, mondana példákat?
– Egy 170 kilós ember akkor érzi jól magát, ha mondjuk a vásárlás pillanatnyi örömét érzi. De hosszú távon nincs jól, mert kényelmetlen az általa hordott ruha és a szék, amiben ül, rosszul érzi magát a strandon. De meg lehet erősödni: az egyik versenyzőnk 170-ről 130 kilóra fogyott, és megcsinálta az Ironmant. Egy hölgyet rákos daganat után készítettünk fel az életre. Az énje azt kívánta, hogy legyen egészséges újra. De mi is az egészség? A betegség elmúlása, vagy hogy fitt és „hadra” fogható vagyok? Ő is versenyez, hiszen a pillanatnyi énképet felváltotta nála a stratégiai „én”, ami már távlatokban gondolkodik. A sport olyan gerincet ad a maga sikerélményeivel, amit konvertálni lehet a hétköznapi életre is. Ami egyébként hiányzik.

– E hölgy esetében is arról beszéltünk, a személyes sikere mellett, hogy az egészség nem egyenlő a betegségek hiányával, annál jóval több. A nők esetében még mindig él az a szerintem idejétmúlt fogalom, hogy ők a gyengébb nem. Holott mind az üzleti, mint a sportéletben – az anyaszerepről nem is beszélve – hihetetlen teljesítményt nyújtanak. Van értelme arról beszélni, akár az Ironman kapcsán is, hogy kinek mi a neme?
– Jelen voltam az első gyermekem születésénél s akkor jöttem rá, hogy a nők mennyivel erősebbek, mint a férfiak. Elbolondozunk, hogy mennyivel jobban úszunk vagy futunk, de láttam, hogy micsoda mentális energiával bírnak a nők. Hatalmas terhet rovunk rájuk a hétköznapi és az üzleti életben is, elvárjuk, hogy szépek és okosak legyenek. A szakállas környezetben elvárás, hogy „szakállat növesszenek” – meg is teszik, s megvernek minket. Az Ironman esetében csak lelkesedni tudok. Ugyanazt a versenytávot teljesítik, amit a férfiak, nincs szó arról, hogy neked – azért, mert nő vagy – csak 800 és nem 1500 méter az olimpiai táv. Az Ironmannek ebből a szempontból is üzenete van. Sőt: nálunk nincs paratriatlon sem. Együtt indul mindenki, még akkor is, ha később van külön értékelés.

– Említette a sikerélményt, s hogy ebben a sportnak milyen szerepe van. A magyar társadalom jelenleg nem tűnik a legsikeresebbnek, számos probléma feszíti. Miért nem ismerjük fel, hogy saját magunkért önmagunk is tehetünk, miért mutogatunk gyanúsan azokra, akik valamilyen területen sikeresek? Végül is: miért nem örülünk együtt?
– Közhely, de a test és a lélek egysége a fontos. A társadalom fizikai állapota nem kielégítő, de ahogy Ön is észrevette, változás figyelhető meg, komolyan megváltozott a sporthoz való hozzáállás. Ez akár kormányzati akarattal is összefügghet. Az élsportban elért eredményeink példamutató erejét át kellene konvertálni a tömegsportokra, meg kellene élnünk az egyéni sikereket. Ha egy Ironman esetében valaki befut a 985. helyen az 1500-ból, akkor ő a 984., ami elsőre nem hangzik jól – a megszokott sikersztorikhoz hasonlítva. Pedig az egyéni siker óriási, hiszen a versenyző tudja jól, hogy milyen kemény munkát fektetett a felkészülésbe. Ma az emberek közel harmada hangulatjavítókat szed, és több mint kétharmada nem mozog egy héten kétszer negyven percet sem. Pedig minden egyes forint, amit a sportolásba fektetünk, 3,6 forint spórolás az egészségügyön. Finnországban 6-8 év alatt végbement egy életmódváltás, a mi célunk sem kevesebb.

– Mi a legfőbb különbség a 2005 előtti, s napjaink Kropkó Pétere között?
– E dátum előtt egyszerűbb dolgom volt: egyetlen cél volt, amit a mögöttem lévő csapat kiszolgált. Ma közös célunk van, aminek érdekében szintén világszínvonalú csapat állt össze. Komolyabb kompromisszumokat kell kötni, de az alapvetésekből nem engedünk. Az a célunk, hogy Kelet-Európában elsőként Budapesten rendezhessük meg az Ironman maratoni távját is.