Hosszú Katinka: Nem az új elnök mellett álltam ki, hanem az előző ellen

„Sokat beszélgetünk amerikaiakkal, kicsit tartottak attól, hova jönnek, mert számukra ez Kelet-Európa” – mondta a budapesti vb kapcsán.

Hosszú Katinka átfogó interjút adott a Molcsapat.hu oldalon, ahol többek között arról is beszélt, hová tesz ennyi érmet háromszoros olimpiai, hétszeres világ- és tizenháromszoros Európa-bajnokként, a világkupa-sorozat vagy éppen a rövid pályás vb állandó éremhalmozójaként: 

– Nincs egy külön szobám, sőt otthon egy vitrinem sincs, amiben az érmeket és a díjakat tartom, csak itt az irodában van kirakva néhány. Nem az a típus vagyok, aki leül, és az emlékeit nézegeti. Az olimpiai érmeim otthon vannak egy fiókban, azokat néha előveszem, de az az igazság, hogy a riói érmek nagyon kopnak, ezért azokra én is jobban vigyázok.

Arról is beszélt, egy olimpia utáni évben mit jelentett egy hazai világbajnokság: 

– Létezik olyan, hogy olimpiai másnaposság, amikor a sportoló egy sikeres olimpia után nehezen talál új motivációt. Nekem ez kimaradt, sokszor elmondtam Rio után, hogy a budapesti világbajnokság olyan, mintha egy újabb olimpia következne. Rióban is sokan szurkoltak nekem, de itthon ezt igazán testközelből éreztem,

a sok szeretet be volt zsúfolva a Duna Arénába, ezért a világbajnokság még többet jelentett, mint az olimpia.

Ha most azt kérdezné, hogy odaadnám-e ezért az élményért cserébe az olimpiai aranyérmeimet, akkor nagyon nehezen tudnék válaszolni. De szerencsére nem kell választanom, hiszen mindkettő sikerült.

A Duna Aréna földöntúli légkörére is kitért, amely telt ház esetén: 

„Egyenesen bénító. Próbáltunk Shane-nel minden szituációra felkészülni, sokat beszéltünk arról a verseny előtt, hogy a közönség akár be is zavarhat, de azt nem tudtuk elképzelni, hogy ez ennyire durva lesz, a rajtkőnél állva szinte remegett a talaj, olyan volt a hangulat. Ennyi év rutinnal a hátam mögött az előfutamok előtt már egyáltalán nem szoktam izgulni. Ott csak a legjobb 16-ba kerülés a tét, a vegyes számokban az én szintemen ezt az álmomból felkeltve is meg kell tudnom oldani.

Most, amikor a 200 vegyes előfutamra szólítottak, és először kisétáltam a közönség elé, akkor szinte reszkettem.

Annyira meg akartam felelni az elvárásoknak, hogy féltem a rajttól, arra gondoltam, mi lesz, ha elkövetek valami óriási bakit, és kizárnak. Ijesztő élmény volt, ilyet talán 14-15 évesen éreztem utoljára, szóval az első délelőttre mindig emlékezni fogok (...) Ahogy a 200 vegyes sikerült, én is megnyugodtam valamennyire. Arra gondoltam, hogy most már van egy aranyérmem, elkezdhetem élvezni az úszást. A világbajnokságon a medencés számok egy hete életem legintenzívebb élménye volt, de egyben rendkívül nehéz is. Ha külföldön van egy világverseny, akkor engem semmi sem mozdít ki a saját komfortzónámból. Itthon sokkal nehezebb volt kizárnom a külvilágot, és csak a vb-re és magamra koncentrálni. Tudni kell, hogy minden versenynapot percre pontosan előre megtervezünk, de ezt Budapesten nagyon nehéz volt tartani. Nagyon jólesik a szeretet, de

fárasztó volt a parkolótól az uszodáig beérni, annyian akartak csak egy aláírást kérni, illetve csinálni egy fotót.

Ez azért nehéz, mert ilyenkor még arra sincs lehetőségem, hogy azt mondjam, ne haragudj, de most erre nincs idő. Viszont még ez is kizökkent, mert arra gondolok, hogy ezzel csalódást okoztam valakinek, aki értem szorít. Emiatt például a 200 méteres hátúszás középdöntőjében nem voltam teljesen koncentrált, majdnem kiestem, másnap pedig 2 másodpercet javítva ezüstérmes lettem abban a számban. A döntőkre általában sikerült figyelnem, de azért előfordult, hogy éreztem a fáradtságot. Viszont az öröm és az ünneplés ennek megfelelően sokkal nagyobb volt, mint bármilyen más versenyen. Az egész hét során olyan szeretet kaptunk a nézőktől, amiből minden magyar úszó tudott töltekezni. 

Az interjúban kitértek arra is, a tengerentúliak hogyan élték meg a nagyszabású júliusi eseményt: 

– A napokban mondtam anyukámnak, hogy mennyire jó, hogy itt volt a világbajnokság. A vébé miatt ugyanis már az egész világ tudja, hogy hol van Budapest, hogy néz ki, és milyen nagyszerű versenyt tudnak a magyarok rendezni. Shane és én sokat beszélgetünk például amerikai versenyzőkkel és edzőkkel, akik egy kicsit tartottak attól, hogy hova jönnek, mert számukra ez Kelet-Európa. Ezek az emberek aztán már a megérkezésük után arról beszéltek, hogy mennyire pozitívan csalódtak Budapestben, mert gyönyörű a város és fényűző, minden igényt kielégítő a Duna Aréna. Aztán a verseny közben már mindenki azt mondogatta nekem, hogy hihetetlen a hangulat és

senki a világon nem tud úgy szurkolni, mint a magyarok.

Ezt én is így éreztem mindig, ám korábban azt hittem, elfogult vagyok, de tényleg az összes úszó arról beszélt, hogy soha nem úszott még ilyen közönség előtt. A szervezéssel is elégedettek voltak. Mi ott készültünk egész évben a Duna Arénában, láttuk, hogy a versenyek előtt a szervezők kapkodnak, sok minden csak az utolsó pillanatban készült el, de mire elindult a világbajnokság, addigra az összes láncszem a helyére került, és minden tökéletesen sikerült. Hiszek abban, hogy az egész ország megítélésének nagyon jót tett ez az esemény.”

Az egyre több kritikát kapó Bienerth Gusztávval, illetve elődjével, Gyárfás Tamással kapcsolatban kijelentette:  

„Nem az új elnök mellett álltam ki januárban, hanem az előző elnök ellen. Annak örülök, hogy elindítottuk a változást,

most már a magyar úszótársadalom nem fél felállni és kimondani, ha valami nem működik. Biztos vagyok benne, hogy így most is a pozitív irányba mozdulnak majd a dolgok.” 

A jövőről is beszélt: 

„Ha nem lépek előre, akkor a következő három évben utol fognak érni. Rövid pályán, 400 vegyesen éppen a napokban döntötték meg a világcsúcsomat, mindenki engem üldöz, ha kicsit leengedem a kardomat, máris döfnek. Tudom, hogy a japánok, az amerikaiak és az ausztrálok most is azt elemzik, hogy hogyan úsztam nagymedencében 2.06.12-t 200-on, a 400 vegyesben pedig hogyan értem el a 4.26.36-os világcsúcsot. Ha nem faragok tovább ezeken az időkön, akkor esélyt adok nekik arra, hogy Tokióig utolérjenek, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.”

Az irtózatos edzés- és versenyterhelés közepette szükséges regenációról így mesélt: 

„Most a rövid pályás versenyek után volt egy hétfői napom, amikor semmit sem csináltam. Csak feküdtem a kanapén, és kapcsolgattam a tévét. Erről a felkészülés alatt sokat álmodoztam. Amikor 4.50-kor kelek, és este 9-re érek haza, mindig arra gondolok, hogy de jó lenne a semmittevés. Nagyon érdekes, hogy ennek ellenére hétfőn este úgy éreztem, hogy nem volt jó napom. Másnap hajnalban el is mentem edzésre.

A legjobban azt kapcsol ki, ha lemegyek Bajára a szüleimhez, illetve a nagyapámhoz, aki megtanított úszni. Neki minden verseny után van kritikája,

de a vb óta még nem voltam nála, kíváncsi vagyok, hogy most mi lesz az észrevétele.  Shane szüleivel is szeretek lenni. Ők most jártak Magyarországon először a világbajnokság miatt, és nagyon tetszett nekik Budapest, a vendégszeretet és persze a verseny is. Remélem, hogy karácsonykor újra eljönnek látogatóba San Franciscóból, és el tudom őket vinni Bajára. Ott legalább megkóstolhatják a halászlevet, meg a bajai pálinkát is.”

A távolabbi jövőt tíz év múlva, 38 évesen így képzeli: 

„Munkamániás vagyok, biztos, hogy akkor is rengeteget fogok dolgozni. Szerencsém van, mert a saját cég miatt már most is a magam ura lehetek. Az igazi változás az lesz, hogy addigra szeretnénk gyerekeket. Talán kétlakibbak leszünk, mint most, mert Shane szülei biztos, hogy sokat akarják majd látni az unokákat.

Cheryl, Shane anyukája most is sokat viccel azzal, hogy elraboltam a fiát.

Nem komolyan mondja, de tudom, hogy mennyire hiányzik nekik Shane, ha lesznek gyerekeink, akkor többet megyünk majd ki hozzájuk, és ők is gyakrabban jönnek majd hozzánk, Magyarországra.”