– Önnek mi volt az év csúcspontja?
– Jó kérdés... Könnyebb arra felelni, hogy mit éltem meg a legnehezebben: az Albánia elleni budapesti mérkőzést.
– Bocsánat, nem az Andorra elleni hazai meccset?
– Azt sem viseltem könnyen, mert akkor nem játszottunk jól, különösen az utolsó negyedórában, de legalább nyertünk. Nem volt szép győzelem, csakhogy ugyanúgy három pontot ért, mintha lefociztuk volna az ellenfelet. Az Albániától a Puskás Arénában elszenvedett vereség azért fájt roppant mód – és fáj még ma is –, mert azt követően végérvényesen le kellett mondanunk az álmunkról, a világbajnoki részvétel kiharcolásáról.
– Ha tehetné, az október kilencedikén történteket törölné ki a legszívesebben az emlékezetéből?
– Semmit sem törölnék ki! Azt akarom, hogy minden itt legyen a fejemben, tisztán emlékezzek arra, mi történt, mit rontottunk el. Van, aki más, van, aki a maga kárán tanul, én az utóbbi kategóriába tartozom, mert azt vallom, hogy az embernek a saját hibáiból kell okulnia. S a tapasztalat azt is mondatja velem, hogy a kudarcból többet lehet tanulni, mint a sikerből.
– Messzire kanyarodtunk a csúcsponttól…
– Félreértés ne essék, akadtak gyönyörű pillanatai ennek az esztendőnek is. Ha egyet kellene kiemelnem, az lenne, amikor tudatosult bennem, mit értünk el az Európa-bajnokságon. Az utolsó csoportmeccs, a Németország elleni döntetlen után nagyon csalódott voltam, hiszen karnyújtásnyira voltunk a csodától, de néhány nap elteltével ráeszméltem, hogy nincs okom szomorkodni. Addigra azzal is szembesültem, hogy nemcsak Magyarországon, hanem Európa számos országában is elismerően beszéltek a teljesítményünkről. Nyilvánvalóvá vált, hogy sokak szimpátiáját kivívtuk a stílusunkkal, a hozzáállásunkkal, a bátorságunkkal, no és a nagy szívünkkel – ezek után a nyár második felét már egész jó hangulatban töltöttem.
– Még hat mérkőzés, és már csak Mészöly Kálmán, Sebes Gusztáv és Baróti Lajos előzi meg.
– Azért ezt meg is kell élni… Sosem tudjuk, mit hoz az élet, ennélfogva minden meccsre úgy kell készülni, mintha az lenne az utolsó. Kiváltképp a szövetségi kapitánynak. Mert a válogatottnál születhet olyan eredmény, ami elfogadhatatlan, és ami azzal jár, hogy a csapat élén álló edző nem folytathatja a munkát. Éppen ezért én is addig szeretnék maradni, amíg azt érzem, hogy amit csinálunk, az jó. Ha majd eljutunk odáig, hogy már nincs értelme a közös munkának, nem akarok rossz emlékekkel távozni, békében, barátságban köszönnék el. Persze remélem, ez még jóval odébb van. Márciusban hosszú távú, 2025-ig szóló szerződést írtunk alá Csányi Sándor elnök úrral, szeretném azt kitölteni. Mindamellett csak ismételni tudom magam: egy válogatottnál minden mérkőzés sorsdöntő lehet.
– Azt megállapíthatja, hogy az elmúlt három évben nagy utat tett meg a válogatott?
– Boldogan válaszolok igennel erre a kérdésre, de még nagyobb örömöt jelent, hogy ezt nem csupán én gondolom így – számok, eredmények és statisztikák tanúskodnak arról, hogy folyamatosan fejlődtünk. Büszkék lehetünk arra, hogy újfent kvalifikáltuk magunkat az Eb-re, miközben a Nemzetek Ligájában a C-ligából feljutottunk az A-ba. Csak az albánoktól elszenvedett két vereség ne lett volna.
– Nehéz szövetségi kapitánynak lenni?
– A futballedző élete sosem könnyű, de… Az, hogy Magyarország szövetségi kapitánya lehetek, nekem annyit jelent, mintha a szülőhazám, Olaszország válogatottját irányíthatnám. Ha a sors úgy hozza, hogy a jövőben egy másik nemzeti együttes kispadjára ülök le, az csupán munka lesz nekem, érzelmileg korántsem adna annyit, mint a magyar válogatott vezetése.
A teljes interjút a Nemzeti Sport honlapján olvashatják.
Borítókép: Marco Rossi (Fotó: MTI/Kovács Tamás)
