A Dalnoki Jenő által irányított megfiatalított Fradit – Albert visszavonulása, Kű és Páncsics távozása után jelentősen csökkent a keret amúgy sem túl magas átlagéletkora – akkoriban nem véletlenül nevezték „csikócsapatnak”.
Már az 1973–74-es idény bajnoki ezüstérmét és a Komló elleni döntő megnyerésével a Magyar Kupa (akkor MNK)-sikert is fiatal és túlnyomórészt saját nevelésű, Fradi-kötődésű játékosokkal érték el a zöld fehérek. A KEK-sorozatnak pedig a fentebb említettek távozásával egészen ifjú együttes vágott neki.
1974 szeptemberében a walesi Cardiff City elleni 2-0-s hazai sikerrel indult a menetelés, a gólokat a 19 éves Nyilasi Tibor és a 18 esztendős Szabó Ferenc szerezték.
A visszavágó előtt sokan féltették a csapatot, mondván, két gól előny a brit szigeten nem biztos, hogy elég, aztán a Ninian Park-ban senkinek nem lehetett kétsége afelől, melyik is a jobb csapat. Ezúttal Takács (20), az Üllői úton is gólt szerző Szabó és a kicsit korosabb Pusztai és Máté talált be a parádés, 4-1-es Fradi-győzelmet hozó meccsen, a kettős siker, a 6-1-es összesített gólkülönbség imponáló magyar továbbjutást eredményezett.
A második forduló sorsolásakor Fortuna istenasszony bizony nem volt kegyes a mieinkhez, hiszen az akkori állás szerint nyolcszoros angol bajnok, kétszeres FA-kupa győztes és egy KEK elsőséggel – ma már jóval veretesebb dicsőséglistával – büszkélkedő Liverpool FC-t sodorta a magyar kupagyőztes útjába.
Forrás: Fradi.hu
Vagyis ismét brit rivális következett, de a különbség a két klub között már akkor is ég és föld volt.
Ha a cardiffi kirándulás előtt féltették a Fradit, akkor vajon mit gondolhattak a drukkerek a második kör első meccse előtt, amelyre a Mersey-partján kerül sor? Még az optimistábbak is a „Vörösök” 2-3 gólos győzelmére tippeltek, de nagyobb különbségű zakó is benne volt a pakliban. Messze nem így alakult az odavágó…
Bár Kevin Keegan – a későbbi kétszeres Aranylabdás futballzseni – a 37. percben szerzett találatával nagyon sokáig vezettek a hazaiak, de növelni nem tudták előnyüket, sőt. A 92. percben – már akkor is gyakori volt a néhány perces hosszabbítás – jött Máté Jani… Ma már az idős fradistáknak homályos lesz a tekintetük, ha eszükbe jut a pillanat, ahogy egy előrevágott labdával kicselezte a védőket, Clemence kapust is becsapta, majd a kapuba lőtt.
Ahogy a sportnapilap másnapi kiadása írta: „Elnémult az addig tomboló aréna…”
Szenzációs eredményt ért tehát el a magyar kupagyőztes, de még hátra volt a visszavágó, az Üllői úton, két héttel később.
Az FTC abban az évben átadott új stadionjában akkor még nem lévén villanyvilágítás – azt csak négy év múlva, Branikovitsért cserébe építette fel a Csepel Művek – a nevezetes összecsapást bizony már délután 1 órakor el kellett kezdeni. Csak sejtéseink lehetnek arról, hány diák lógott az iskolából és hány dolgozó a munkahelyéről, hiszen a lelátók zsúfolásig megteltek, 30 000 ember várta az újabb futballcsodát. A meccset – ma már ez elképzelhetetlen lenne – a Magyar Televízió nem közvetítette élő adásban.
Ez persze nem zavarta Bálintékat abban, hogy az idegenben szerzett gól tudatában a védekezés magasiskoláját mutassák be, a már akkor is a világ egyik legjobb, legnevesebb és legpatinásabb együttese ellen.
A korabeli beszámolók szerint kemény, rugdosódós, parázs hangulatú csatában a Fradi szó szerint kiharcolta a gól nélküli döntetlent s vele a továbbjutást is. A hangulat sajátos fokmérőjeként ekkor kapta az FTC kupahistóriája első UEFA-büntetését: az utolsó percben történt üvegbedobásért 1000 svájci frankot kellett a klubnak befizetnie.
Ennyit minimum megért a Vörösök kiverése…
Ezt követően immár tavasszal folytatódott a KEK-sorozat és a nagy európai kupákban egyedüli magyar együttesként versenyben maradó FTC a negyeddöntőben, az akkor sztárcsapatnak számító svéd FF Malmö ellen lépett pályára.
Az 1975. március 5-i első, malmői meccs az akkor éppenhogy 20 éves Nyilasi Tibor játékáról marad leginkább emlékezetes. No meg persze a Ferencváros idegenbeli szenzációs 3-1-es győzelméről, amelyből Nyíl mellett a liverpooli hős, Máté is kivette részét egy góllal, a svédek a Fradi kapuja mellett egyszer a sajátjukba is betaláltak.
Nyilasi játékáról a svéd sajtó is áradozott. „Egy gondolkodó játékos, aki az FFM bárkáját a tenger mélyére süllyesztette” – írták a helyi lapok róla. Egy nagy játékos nemzetközi porondon nyújtott első igazán komoly teljesítményének lehetett szemtanúja a helyszínen mintegy 7000 néző.
Az újabb két hét múlva esedékes budapesti visszavágón aztán ismét voltak vagy harmincezren az Üllői úton és ezt már a TV is adta – ez volt az első élő televíziós közvetítés az új Üllői úti stadionból. Bár a svédek Sjöberg 19. percben szerzett vezető gólja után még akár reménykedhettek is a csodában, a második félidő elején megint jött Máté Jani, és újabb fontos kupagóljával lezárta a nyitott kérdéseket.
Forrás: Fradi.hu
Forrás: Fradi.hu
A Fradi 4-2-es összessítéssel jutott a KEK legjobb négy csapata közé.
Az elődöntőben a szerb – akkor jugoszláv – Crvena Zvezda tornyosult akadályként a Dalnoki-csikók előtt. Olyan, európai mértékkel mérve is klasszis játékosokkal a soraiban, mint Szavics, Szusics, Radovics, Filipovics vagy éppen a délvidéki magyar, Kéri Mihály.
Cseppet sem ígérkezett tehát könnyűnek a két csata, ráadásul a hatalmas érdeklődés miatt a Ferencváros vezetősége úgy döntött, hogy a Népstadionban rendezi az első mérkőzést.
A legnagyobb magyarországi sportlétesítményben 1975. április 9-én 55 000 néző látta, ahogy Branikovits a 44. percben a Ferencvárost juttatja vezetéshez, szünet után a hatvanhatodikban Szavics kiegyenlít, majd azt, hogy az utolsó szó megint a mieinké: a négy év múlva külföldre távozó, húszéves Magyar István a 77. percben szerezte meg a győztes gólt.
Soványka előny, de legalább előny, gondolhatták a Fradi-hívők, persze az óvatosak féltették a csapatot a belgrádi Marakana poklától.
Mi tagadás, volt mitől. 110 000 (!) néző, leírhatatlan hangulat uralkodott ott április 23-án, és mégis, a drága emlékű Pusztai László – aki 12 évvel később egy borzalmas autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt – a 7. percben szerzett góljával hamar megduplázta előnyét a Fradi.
Ami ezután történt, az maga a dráma, annak is a tetőfoka.
A második játékrész 5. percében a Zvezda magyarja, Kéri kiegyenlített – nyilván nem engedhette meg magának, hogy ne hajtson teljes erőbedobással nemzettestvérei ellen –, majd a 70. percben középhátvédünket, Bálintot kiállította a nyugatnémet bíró. És a baj, ha jön, akkor tudjuk, hogy mindig csőstül. 7 perccel később Filipovics is betalált Géczi kapujába, 2-1, összessítésben teljesen egyenlő, de minden szemtanú szerint nagyon a szerbeknek, akarom mondani a jugóknak, állt a meccs és a továbbjutás.
Ám Walter Eschweiler játékvezetőt az igazságos fajtából gyúrhatták, mert a 83. percben nem félt megadni egy jogos 11-est a mieinknek, amelyet a balhátvéd Megyesi István hidegvérrel lőtt jobbal, Ognjen Petrovics kapujának jobb alsó sarkába.
A hátralévő 7 percet pedig már emberhátrányban is kihúzta a Fradi az addigra hitüket vesztett zvezdásokkal szemben, ráadásul az idegenben szerzett több gól miatt még egy újabb bekapott is belefért volna.
De nem kapott ki a Ferencváros itt sem, ahogy Cardiffban, Liverpoolban és Malmőben sem, veretlenül jutott a Kupagyőztesek Európa Kupája 1974-75-ös kiírásának bázeli fináléjába.
Dalnoki „végtelenül örült a páratlan bravúrnak”, míg a Zvezda vezetőedzője, Miljenko Mihics sportszerűen gratulált és azt kívánta a Ferencvárosnak, hogy nyerje meg a KEK-et!
Bárcsak teljesült volna a kívánsága!
A döntőre – a Ferencváros 1965 és ’68 utáni harmadik, mindez idáig utolsó nagy nemzetközi kupa-fináléjára – éppen 45 esztendővel ezelőtt, 1975. május 14-én került sor a bázeli St-Jakob parkban.
A Magyar Labdarúgó-szövetség finoman szólva sem segítette a döntőre való készülődésben a zöld fehéreket, a KEK-döntőre tekintettel sem engedélyezte az FTC-nek soron következő bajnoki mérkőzés elhalasztását.
Négy nappal a Dinamo Kijev elleni meccs előtt – a szovjet–ukrán sztárcsapat az Eindhovent 4-2-es összesítéssel verte ki az elődöntő másik párosításában – az NB I 26. fordulójában Békéscsabán kellett pályára lépnie a Fradinak, egy kőkemény bajnokin. Az ott elszenvedett 1-0-s vereséggel a lelkekben és persze az irgalmat nem ismerő csabaiakkal szembeni csata nyomaival a testükön, lábukban kellett képviselni a zöld-fehér színeket és a hazát az eltiltott Bálintot és a sérüléssel bajlódó Pusztait nélkülöző csapatnak.
Mai fejjel szinte felfoghatatlan, hogy a válogatott középhátvéd helyettese az a Pataki Miklós volt, aki abban a szezonban csupán egyszer lépett pályára a Fradiban, a Liverpool elleni kinti 1-1 alkalmával, bajnokin egyszer sem.
A fáradt, tartalékos és kissé elgyötört csapatnak sajnos a formaidőzítése sem sikerült, a kupaszezonbeli leggyengébb játékát éppen a döntőben mutatta be.
A svájci közönséget nem nagyon mozgatta meg a két kelet-európai együttes mérkőzése, alig több mint tízezren váltottak jegyet.
Az enerváltan küzdő ferencvárosiak kapujába Borisz Onyiscsenko a 18. és a 39. percben is betalált, majd a szünetet követően, az év végén az Aranylabdát is elnyerő Oleg Blohin is lőtt egy gólt Géczinek a 67. minutumban, így a vártnál is simábbra sikeredett a döntő 90 perce, kétség sem férhetett a Valerij Lobanovszkij által dirigált szovjet együttes diadalához.
11 évvel később jóval nagyobb pofont kapott labdarúgásunk, Mexikóban a szovjet válogatottat is az azóta már elhunyt mester irányította…
A Fradi viszont így is egy egészen elképesztő kupaszezont produkált, Dalnoki Jenő csikócsapata tényleg nagyot ugrott akkoriban – a bázeli meccs kivételével. Fájdalom, az volt a döntő.
Manapság mifelénk egy ilyen menetelés után hetekig ünnepelnék a csapatot, legyen az a Fradi, vagy bármelyik más együttes, utcabálok egész sorát tartanák, és a TV-ben is csak Géczi, Martos, Bálint, Pataki, Rab, Megyesi, Nyilasi, Juhász, Mucha, Branikovits, Máté, Szabó, Magyar, Pusztai, Onhausz, Kelemen, Takács, Ebedli, Viczkó és Eipel szerepelne hajnaltól napestig. Akkoriban ezt a szenzációs sportsikert valahogy szerényebben, visszafogottabban élték meg az emberek, mondhatni, az akkori kor szellemének megfelelően.
Persze talán többször fenékig ürítették volna a siker édes poharát, ha előre tudják: az ezt követő közel fél évszázad során már csak egyszer jut ilyen magasra egy magyar labdarúgó kupacsapat – Videoton 1984-85-ben az UEFA-kupa döntőjébe. Ma már annak is nagyon kell örülni, ha időnként egy-egy magyar csapat végigverekszi magát a selejtezőkön és eljut valamelyik sorozat 16, 32 vagy éppen 48 klubot felvonultató csoportkörébe.
A Ferencváros 45 évvel ezelőtt elért eredménye viszont labdarúgásunk aranybetűkkel írt lapjaira tartozik, akkor is, ha a megszerzett érem színe végül ezüst volt.
