Egy társaságban Sir Alexszel

Fiatalon fedezte fel az Újpest, Temesvári Miklós hívta a nyolcvanas évek végén a zseniktől hemzsegő lila-fehérekhez, de a salgótarjáni középpályás Törőcsikék között is kiharcolta a helyét a csapatban. A Liverpool történetének első magyar mezőnyjátékosa a Mészöly Focisulinál szakmai igazgatóként dolgozik, rálát a magyar futball problémáira és nem rejti véka alá a véleményét.

A negyven válogatottságára a legbüszkébb Fotó: Török Attila Forrás: Nemzeti Sport/Török Attila

– Hat éve kinevezték az Újpest edzőjének. Nem hiányzik az első osztály? Élvezi a munkát a Mészöly Focisuliban?

– Nagyon. Már a focisuli alapításakor is ott voltam, a szívemhez nőtt az egyesület. Mivel máshol voltam főállásban, a kezdeti időszakban rúgótechnikai képzéssel, fejlesztéssel segítettem, később felkértek szakmai igazgatónak. Februárban leszünk tízévesek, az U6-os korosztálytól az U19-esekig több száz gyerekkel foglalkozunk. Már az óvodákban elkezdjük a kiválasztást.

– A 80-as, 90-es években vagy most érvényesülnek könnyebben a fiatalok?

– Rengeteg jó játékos volt abban az időben is, és ezzel nem a mostaniakat akarom bántani. Hemzsegtek a tehetségek, talán több fiatal kapott lehetőséget, mint ma, de ne felejtsük, akkor még kívülről fújták az emberek a játékosok nevét, mivel alig volt idegenlégiós, és a futballisták jelentős része is hosszabb ideig szolgálta a csapatát. Ugyanakkor az is igaz, hogy ma már sokkal több a külföldi játékos az ­NB I-ben, egyre jobban kiszorítják a magyar tehetségeket – persze ez sokszor nem az ő hibájuk. Régebben talán jobban tisztelték az idősebb játékosokat, ennek következtében jobban működött a csapategység és a fegyelem. Nem véletlen, hogy minden csapatnak volt egy vagy több vezéregyénisége, és a pályán az volt, amit ők mondtak. Azt hiszem, hogy ez sok helyen hiányzik manapság.

– Annak idején mesteri szabadrúgásgólokat lőtt. Ez ösztönös képesség vagy elég gyakorolni?

– Mikor Salgótarjánból leigazoltak Újpestre Törőcsikék közé, testközelből érzékeltem azt a szintet, amit el kell érnem ahhoz, hogy a céljaimat megvalósíthassam. Márpedig voltak céljaim: stabil kezdőember akartam lenni Újpesten, be akartam kerülni a válogatottba, és külföldön is ki szerettem volna próbálni magam. Úgy éreztem, van dolgom bőven, ezért sokat gyakoroltam edzések előtt és után is. Ha az újpesti stadion régi salakos pályája melletti fa rúgófal beszélni tudna… Azért gyakoroltam rengetegszer a szabadrúgásokat, mert azt gondoltam, hogy ha van egy pluszképességem, az mindenhol csak jól jöhet. Bátran mondhatom, hogy ez is nagyban segítette a pályafutásomat. Nem volt könnyű odakerülni a pontrúgásokhoz, mivel iszonyú technikás játékosok voltak Újpesten. A pontrúgást is meg lehet tanulni, „kis” tehetség, rengeteg gyakorlás, sok lemondás és persze szerencse is kell hozzá.

– Könnyű volt bekerülni az Újpesti Dózsába?

– Régebben sokkal jobban érvényesült a hierarchia az öltözőben. Igyekezni, viselkedni és teljesíteni kellett ahhoz, hogy elfogadjanak. Persze a csapatba kerülés sosem egyszerű, a jó teljesítmény mellett szükség van szerencsére is. Temesvári Miklós dobott be a mély vízbe, amiért örökké hálás leszek neki.

– A Bordeaux elleni 1988-as ­UEFA-kupa-meccs volt a sorsfordító a pályafutásában, legalábbis az egyik. Akkor fedezték fel a franciák?

– Nagyjából igen. Sajnos mindkét meccset elveszítettük 1-0-ra, de egész jól ment a játék. Nem mondom, hogy egyszerű volt elszerződni külföldre, főleg abban az időben, de mindig szerettem a kihívásokat.

– Nem akarta elengedni az Újpest?

– Nehezen született meg a megállapodás, sok pénzt kért értem a klubom. A Bordeaux már a fél szezon után vitt volna, de a vezetőség nem akart elengedni, mert a bajnokságban nem mentünk valami jól. Előszerződést kötöttünk, végül csak nyáron kerültem ki. Relatíve sok pénzt fizettek értem, ebből az összegből bevásárolt az Újpest, nem véletlenül nyerték meg a bajnokságot a következő szezonban. Ilyen értelemben talán én is hozzájárultam valamennyire a bajnoki címhez.

– A Bordeaux edzője akkoriban Aimé Jacquet volt, a későbbi vb-győztes francia válogatott szövetségi kapitánya. Milyen emlékeket őriz róla?

– Sajnos nem dolgozhattam vele, mert nyáron az alapozás kezdete előtt elhagyta a klubot. Kár, mert nagyon jókat hallottam róla. Ha úgy vesszük, az ő javaslatára kerültem a klubhoz.

– Közvetve Jacquet távozásának is köszönheti, hogy Skóciába igazolt.

– Végül is igen. Négyen voltunk légiósok a Bordeaux-ban, többek között Jesper Olsen és Enzo Scifo, de a szabályok szerint egyszerre csak három külföldi játszhatott. Az új edző igazolt még külföldieket. Mivel egyébként sem volt jó a kapcsolatom az új edzővel, úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek kölcsönbe játszani. A Bordeaux menedzserének volt egy barátja Skóciában, aki a Dunfermline-nak volt az egyik vezetője. Felvetődött a nevem a skót klubnál, eljöttek tárgyalni, leültünk, meghallgattam őket, szimpatikus volt, amit felvázoltak, belevágtam.

– A skót időszak remekül sikerült. Mivel vette le őket a lábukról?

– Egy labdarúgó a játékával, a szerénységével és a mentalitásával tud kedvenccé válni. Azt hiszem, ez rám is igaz. Persze kellett egy nagyszerű csapat, a vezetőség és a szurkolók, az eredményességről nem is beszélve. Az ottlétem alatt végig első osztályúak voltunk a tízcsapatos bajnokságban. Mostanáig szeretnek, elismernek, így Alex Ferguson és David Moyes mellett engem is beválasztottak a Dunferm­line-i Hírességek Csarnokába, ami ­óriási elismerés.

– Ha nem hívja a Liverpool, akkor Skóciában marad, és diadalmenet az élete, alighanem még lovaggá is ütik. A brit edzőlegenda, Graeme Souness hívta?

– Ő a Rangers edzője volt korábban, már akkor felfigyelt rám. Souness aztán a Liverpool edzője lett. Továbbra is figyelemmel kísérte a pályafutásomat, és egyszer csak befutott a Liverpool ajánlata. De ez sem volt egyszerű eset, főleg egy keleti blokkból jövő játékosnak: egy hét próbajátékra hívtak, meg akarták nézni, hogyan tudok teljesíteni. Talán sokan nem vállalták volna a helyemben, de én belevágtam. Egy hét múlva szóltak, hogy szeretnének leigazolni. Felemelő érzés volt.

– Másfél év alatt nem játszott sokat, de világhírű csapattársai voltak. Melyik volt a legkedvesebb élménye?

– A játékosok között lenni eleve hatalmas élmény volt, 1992-ben megnyertük az FA-kupát a Wembley-ben. Ugyan nem léptem pályára a döntőn, de így is fantasztikus volt megélni a telt házas meccset és utána a hatalmas bulit. Másnap hazautazás, átvonulás a városon nyitott emeletes busszal… Még most is beleborzongok, ha eszembe jut.

–Vannak, akik a klub történetének egyik legkevésbé jó igazolásának tartották. Ez sértő?

– Sajnos nem tudtam sok mérkőzést játszani a másfél év alatt, és nem is úgy ment a játék, ahogy szerettem volna. A mérkőzésre utazó keretbe is borzasztó nehéz volt bekerülni, mert bő kerete volt a Liverpoolnak. Az átigazolásom előtt azon dilemmáztam, hogy maradjak-e Dunfermline-ban, ahol stabilan és nagyon jól játszottam, szinte a tenyerükön hordoztak az emberek a családommal együtt, vagy igazoljak át a futballisták egyik álomcsapatába, a Liverpoolba abban a tudatban, hogy valószínűleg keveset fogok játszani. Lehetett sejteni, hogy Ronnie Whelan, Ray Houghton, John Barnes, Ian Rush és Steve McManaman mellett nem biztos, hogy sok lehetőséget kapok. Nem volt egyszerű a döntés, még ha sokaknak egyértelműnek tűnik is a választás.

A negyven válogatottságára a legbüszkébb
Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila

– Ciprus jó döntésnek tűnt. Kiprich Józseffel és Kovács Kálmánnal, az első évben veretlenül nyertek bajnokságot és kupát az Apoel Nicosia színeiben.

– Nagyon jól éreztük magunkat, hatalmas fociőrület volt a városban, amit nagyon jó volt átélni. Ezek után úgy gondoltuk, eljött a Kánaán, még több szponzor jön, még jobb lehetőségeink lesznek, de nem így lett. Mindenki meglepetésére lemondott az elnökség. Megszenvedtük a következő évet, „csak” a kupát sikerült megnyernünk.

– Az Újpesttel pedig a bajnokságot 1998-ban.

– Jó csapat és remek közösség jött össze, nem véletlenül hódítottuk el a bajnoki címet. A klub történelmében ez idáig az utolsót, pedig szívből örülnék már egy újabb aranyéremnek.

– Ha most hívná az Újpest, visszatérne?

– Sokan nagyon féltettek hat éve, amikor kineveztek edzőnek. Pont akkor érkeztem, amikor problémák tömkelege volt a csapatnál, de én eldobtam mindent, és mentem. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindig is szívügyem lesz az Újpest.

– Magyar bajnok, negyvenszeres válogatott, eljutott Liverpoolba. Mire a legbüszkébb?

– Hogy negyvenszer képviselhettem a hazámat a válogatottban, bajnokságot nyertem az Újpesttel. Minden periódusnak megvolt a maga szépsége és nehéz­sége. Ha valaki a futballra teszi fel az életét, akkor rengeteg örömet, boldogságot találhat benne. Arra még büszkébb vagyok, hogy van három gyönyörű gyermekem. A legkisebb fiammal járunk a meccsekre, legtöbbször az Újpest, a Vasas és a válogatott mérkőzéseire megyünk ki.

– Nem fájlalja, hogy Dominik fiá­ból nem lett labdarúgó?

– Nem, mert nagyon jó úszó lett belőle. Egyébként kipróbáltuk, a fociban is ügyes volt, különben is, az volt a lényeg, hogy sportoljon és közben érezze jól magát. Le a kalappal a kitartása és az eredményei előtt!