Jövő héten máris számunkra két fontos sportágban kezdődik meg az Európa-bajnokság. Vízilabdában – mindkét nemnek, ráadásul Budapesten –, valamint kézilabdában a férfiaknak.
Pólóban mi más lehetne a magyarok célja, mint az aranyérem, de azért – ha már tavaly a vb-n egyaránt negyedikként nem sikerült – a kvótaszerzéssel is beérnénk. Az Eb-n csak egy-egy tokiói hely lel gazdára, de ehhez nem feltétlenül kell győzni. A férfiaknál a szerbek és az olaszok, a nőknél pedig a spanyolok megelőzhetik a mieinket. Ha Budapesten nem sikerülne biztosítani a tokiói részvételt, akkor a márciusi kvalifikációs torna kínál még erre esélyt.
A férfikézilabda Európa-bajnokság izgalmaiba túlzottan ne éljük bele magunkat. Ha létezik ez a magatartás, távolságtartó csodavárással szemlélhetjük a magyar válogatott szereplését. Az Eb természetesen önmagában is érdekes, önmagáért is való viadal, de egyben olimpiai kvalifikációs torna. Helyesebben csak pótkvalifikációs torna. Valós esélyt a tavalyi világbajnokság kínált, amivel azonban roppant kedvező sorsolása ellenére a magyar csapat nem tudott élni, s ahelyett, hogy az első hét között végzett volna, csak tizedik lett. Az Eb-ről alapesetben vagy győztesként juthatna ki Tokióba, amivel ne ámítsuk magunkat, vagy úgy, ha a vb-n kvótát szerzett válogatottakon kívül csak egy előzi meg. Tehát Norvégia, Franciaország, Németország, Svédország, Horvátország és Spanyolország mellett csak egyetlen csapat férkőzhetne a mieink elé. A realitás viszont azt mutatja, hogy az először huszonnégy csapatos Eb-n már az is bravúr lenne, ha Gulyás István együttese Dánia, Izland és Oroszország mellől továbbjutna a csoportból, tehát az első kettő közé kerülne.
A hölgyek kilátásait az óév végén több ízben is elemeztük, e helyütt csak azt rögzítsük, hogy március 19–22. között Győrben rendezik az olimpiai kvalifikációs tornát, s a magyar válogatottnak Oroszország, Szerbia és Kína társaságában az első kettő között kellene végeznie. A súlyos kudarccal zárult decemberi világbajnokság után ezt az esélyt meg kell becsülni.
Március nem csak ezért meghatározó hónap a magyar sportban. Ahogy már utaltunk rá, vízilabdában is ekkor rendezik a pótkvalifikációs tornákat, s ekkor lesznek a labdarúgó Eb pótselejtezői is. A magyar válogatott március 26-án előbb Bulgáriában játszik, s ha nyer, március 31-én az Izland–Románia-párharc győztesét fogadja az Eb-részvételért. Két meccs, amelyek tétjét fölösleges ecsetelni. Ha nem is soha, a következő évtizedekben biztosan vissza nem térő lehetőség, hogy Magyarország hazai pályán szerepeljen az Európa-bajnokságon.
Az előző oldalon sportágról sportágra haladva részletesen bemutattuk, hogy válogatottjaink többnyire várakozás alatt szerepeltek a világversenyeken. Nem rangsorolni akarjuk az egyes sportágakat, csupán különbséget tenni közöttük. A futball mellett az elit szintjén a férfikosárlabda és már-már a férfikézilabda is szigorú üzleti környezetben működik. Előbbiben csupán a fantázia birodalma a magyar olimpiai részvétel, és sajnos a tradíciók ellenére – ne feledjük, 2012-ben, Londonban még negyedik lett a magyar válogatott – a férfiaknál kézilabdában is ebbe az irányba haladunk.
A női kézilabda és a vízilabda – még a férfiaknál sem – nem él meg tisztán üzleti környezetben. E sportágakban a hagyományoknak és az állami támogatásnak köszönhetően a magyar klubcsapatok és válogatottak a világ bármely pontja felől nézve irigylésre méltó környezetben működnek. Ehhez képest adósak az eredményekkel. Ennek természetesen vannak szakmai okai is – szupertehetséget nem lehet nevelni, mert az vagy születik, vagy nem –, de az is kiemelendő, hogy a javadalmazás nincs arányban a teljesítménnyel. E sportágak megítélése elsősorban a válogatottak világversenyeken elért eredményein múlik. Ám a játékosok jövedelmét nem ez határozza meg, a fizetésüket ugyanis a klubjaiktól kapják. Ők azt gondolhatják tehát, hogy a „piacról” élnek, csakhogy a klubok közvetetten állami támogatásból működnek.
A büszke avatás után éles meccsek következnek a Puskás Arénában
Fotó: Mirkó István
Arról már nem is szólva, hogy a klubok menedzsmentje más módon is kihasználja ezt a kissé torz viszonyt: légiósok egész hada lepi el a magyar bajnokságot. Nem azt állítjuk, hogy ebben a helyzetben nyűg a válogatottság – bár erre is volt példa férfivízilabdában –, de hogy nem jelent minden elé kívánkozó motivációt, az több mint valószínű. Felettébb elgondolkodtató, hogy vajon mi működött másként – jobban – másfél évtizede, amikor kézilabdában és vízilabdában is a legszűkebb világelithez tartoztunk. Az mindenesetre biztos, hogy válogatott szintű siker nélkül akkoriban egyetlen sportoló sem futhatott be komoly karriert. E sportágakban az olimpiai részvétel a minimum, ehhez képest úgy vágunk neki 2020-nak, hogy még egyetlen csapatunk sem jutott ki Tokióba.
Az egyéni sportágakban egyszerre akadnak kedvező és kedvezőtlen jelek. Örömteli, hogy miközben a riói nyolc aranyéremből hét is a hölgyekhez fűződik, 2019-ben olimpiai számban négy férfi egyéni világbajnokunk akadt: Milák Kristóf, Kopasz Bálint, Siklósi Gergely és Lőrincz Tamás. Aggasztó viszont, hogy (szinte) biztos aranyeséllyel csupán úszásban és kajak-kenuban kalkulálhatunk, megalapozottal vívásban és birkózásban, a többi sportágban az érem is meglepetéssel érne fel.
Most, az év elején még csak az esélyeinket mérhetjük fel, az év, sőt már a nyár végén számvetést készíthetünk. S nemcsak az eredményekről, hanem arról is, a magyar sport miképpen tud élni a 2013 óta kiszámítható és bőkezű állami támogatással.
