A mélybe húz a halott testek súlya

A Tűz a tengeren című olasz dokumentumfilm a menekültügy ürességéről és álszentségéről mesél.

Szent Pált a damaszkuszi úton éri utol Isten fénye. A keresztényüldöző Saul a lováról a földre zuhanva tehetetlenül emeli az égre a kezét Caravaggio festményén, amely talán a megtérés pillanatának legerőteljesebb képi ábrázolása. Az itáliai művész zsenialitásának hála az állat mellett heverő test súlya a nézőt is magával rántja a mélybe. Ugyanez a súly jelenik meg Gianfranco Rosi Tűz a tengeren (Fuocoammare) című – a héten magyar mozikba kerülő – dokumentumfilmjében is. A különbség mindössze annyi, hogy az általa ábrázolt testek már rég nem élnek. Elpusztultak az Afrikából Európába tartó hajóúton.

Az olasz rendező filmjével a menekültválság lényegére, a szenvedő emberre igyekezett felhívni a közvélemény figyelmét. Ez olyan jól sikerült, hogy az alkotás idén elnyerte a 66. Berlini Filmfesztivál Arany Medve díját. A dokumentumfilm üzenetét figyelembe véve azonban az elismerés nem annyira Rosi nemes céljait, mint inkább a menekültekkel kapcsolatos európai politika álszentségét igazolja.

Lampedusa korábban idilli kis olasz sziget volt Afrika partjaihoz közel. Néhány éve azonban az édeni világ tovatűnt. A sziget lett az első számú célpontjuk az afrikai menekülteknek, akik az embercsempészek lélekvesztőin próbálnak eljutni Európába. A kétezres évek eleje óta több százezren érkeztek az apró szigetre, és ki tudja, hányan vesztek oda az út alatt.

A Tűz a tengeren a sziget lakóinak életét állítja párhuzamba az oda özönlő menekültek kilátástalanságával. Egy tizenéves kisfiút látunk, akinek új szemüvegre van szüksége, egy kávézó idős házaspárt, és egy halászt, aki a régi időkről mesél. És mindeközben újra és újra felbukkannak a rozzant bárkákon érkező tömegek. Az azonban felettébb érdekes, hogy a rendező egy szót sem ejt a menekültek elleni lampedusai tüntetésekről, nála a sziget egy békés halászfalu.

„Elfogadhatatlan, hogy a tengerbe kell veszniük tragédiák elől menekülő embereknek” – nyilatkozta a rendező a berlini díj átvételekor. Filmje azonban mégsem a szerencsétlen lelkekről szól. Hanem arról az ürességről, amelyet az érkezésük jelent.

– A kollégáim azt mondták, minél több halott gyereket és terhes nőt látok, annál inkább hozzászokom a látványhoz, de ez nem igaz – mondja a filmben egy olasz orvos. – Csak ürességet érez az ember.

És ugyanez az üresség tükröződik a menekültek arcán is. Végigvándorolnak fél Afrikán, szenvednek, éheznek, ezrek pusztulnak el körülöttük, a megérkezés – a film tanúsága szerint – mégsem jelent katarzist. A két világ – ahonnan és ahová menekülnek – ugyanis nem találkozhat. – Ha emberek akarunk maradni, segítenünk kell a menekülteken – fogalmaz ugyanaz az orvos. Csakhogy, Rosi analízise szerint, a segítség, az egyéni áldozatok nem juthatnak túl a testeken.

A parti őrség egy túlzsúfolt bárkához ér. Az emberek, akár a heringek, préselődnek össze, lábaik alól egymás után kerülnek elő a haldoklók és a halottak, akiket a parti őrség emberei egyesével vonszolnak át a saját hajójukra. És ekkor érezzük meg, szinte a húsunkba marnak a képek, hogy ezek a testek valaha emberek voltak, súlyuk magával ránt bennünket a tenger vadul hullámzó vizébe. Rosi kamerája azonban még ennél is kegyetlenebb: a túlélők is csupán testek. Szenvedésük ugyanúgy elpusztította őket. Mi, a befogadók nem érthetjük meg a borzalmakat, hiszen egy másik világban élünk. A film nem véletlenül áll meg a menekülttáboroknál, és nem mond semmit a beilleszkedésről. A saját logikája szerint ugyanis ott már csak hiány van, a végtelen üresség.

Kevesebb pénz a mentésre

Matteo Renzi olasz miniszterelnök minden uniós államfőnek vinni akart egy példányt a film DVD-jéből, hogy felhívja a figyelmüket a borzalmakra. Ez azért különösen pikáns, mert Lampedusát előbb az olasz kormány, majd az unió hagyta magára. A menekültkérdésben oly érzékeny Európai Unió 2014-ben nem támogatta a tengeri mentést célzó Mare Nostrum programot, amely így leállt. Helyette jóval kisebb költségvetéssel elindították a Triton műveletet. Sokáig úgy tűnt, a menekültszigetre minden politikusnak szüksége van: bármikor elő lehet hozni a borzalmakat. Egy brit javaslat szerint azért kell csökkenteni a mentésre fordított összeget, hogy elvegyék a menekültek kedvét a hajózástól. Ám amíg a csöppnyi szárazfölddel az unióban példálózni lehetett, addig újabb és újabb lélekvesztők indultak el Afrikából. Mára valamelyest más lett a helyzet, a csempészek már nem elsőként Lampedusát célozzák meg. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy – a Tűz a tengeren ábrázolásához hasonlóan – a menekültek az európai döntéshozók számára csupán testek, amelyeket a súlyuk a mélybe húz. A film – és berlini fődíja – ennek fényében kapja meg valódi jelentését. (F. B.)