Polgári társadalom vagy Kádár-rendszer

A Fidesz volt országgyűlési képviselője a frakcióülésről, ahol kimondták: győzött a Kádár-rendszer.

2004. április 5-én ülést tartott a frakció a képviselői irodaház VII. emeleti előadójában, melyre együtt érkezett a párt elnöke, Habony Árpád, Gyürk András és még egy személy, akit nem ismertem. Egy nagymintás szociológiai felmérés, közvélemény-kutatás vezetőjeként mutatták be. Gyürk András frakciótársunk a 2004. júniusi európai parlamenti választásra való felkészülés miatt ült az elnöki asztalhoz. Őt kérte fel a párt elnöke a kampányfőnöki teendők ellátására. Habony Árpád addig nem volt ismert a frakció előtt. Nem lehetett tudni, miért van jelen. (Bemutatása során könnyű volt azonosítanom. Az előző ciklusban egy képviselőtársammal egy konkrét pécsi ügyben kértünk személyes találkozót Rockenbauer Zoltán minisztertől. Nem kis meglepetésünkre a miniszter behívta a megbeszélésre, és bemutatta Habonyt, aki végig ott ült velünk.) A frakcióülés igazi jelentőségét a Fidesz megbízásából készült nagymintás felmérés ismertetése és az annak eredményeiből következő jövőbeni pártstratégia meghatározása adta. A párt elnöke pontokba szedte mondanivalóját, melyek lényegét ott az ülés alatt, beszéde közben végig jegyzeteltem. Legfontosabb, legsúlyosabb mondatai, üzenetei a következők voltak:

– A jövőben nem mi mondjuk meg, hogy kire kell szavazni, hanem megkérdezzük az embereket. Nem a polgárokat, hanem az embereket.

– A felmérés szerint a Fidesz megosztotta az országot, nem viseli a vereséget. A cél az averzió lebontása, aminek érdekében a baloldalról és az elégedetlen anyagi helyzetűek közül kell meríteni.

– A jobboldal-baloldal felosztás értelmezhetetlen.

– A határon túli magyarok és a népességfogyás ügye egyre nehezebben kommunikálható, egyre kevésbé hasznos témák.

– Összességében megállapítható, hogy a Kádár-rendszer győzött, megnyerte a rendszerváltoztatást. Ebből következően baloldali véleményvezéreket kell beemelni a Fidesz mellé, szerepeltetni kell őket.

– A jövőben a gazdasági problémák, a hétköznapi gondok, az eladósodottság, a bizonytalanság és a félelem fogalmait, életérzéseit kell témává tenni, majd rendre ismétlődő sulykolással napirenden tartani.

A pártelnök azt is világossá tette, hogy „a Kádár-rendszer győzött” következtetésre épített jövőbeni pártstratégia képviselete a frakcióülésről való távozás után életbe lép. Emlékszem, megfordult velem a világ, légszomj kerülgetett. Kimondatott az, amit az előző két évben csak a szenzoraim vettek. Összeállt a stratégia szíve-gyökere, amely azóta is meghatározza a párt és a frakció politikáját, működését. A polgárnak ajtót mutatunk, lapátra tesszük. Kitűzzük a polgári gondolatot feladó fehér zászlót. Az a gondolat kerül süllyesztőbe, amelynek mentén 1998-ban kormányra kerültünk, amelynek pozitív jövőképe a 2002-es választáson egy százalékon belül szenvedett vereséget a mozgósítást csúcsra járató szocialistáktól. Állva, de árván marad a polgár. Nem küzdünk tovább érte, inkább „a zemberekhez” szólunk. Kiállni amellett lehet, amiben hiszünk.

Azt mondta, „a Kádár-rendszer győzött”. Nem búsongva, hanem tényként mondta. A következtetés világos: azt kell tenni, úgy kell építkezni, ahogy az egykori állampárt tette. A világ mai, de a technológia a régi lesz. És igen, a még mindig sokunkban élő kádári lelkületre alapozva, azt félelemmel töltött emlékeztető injekciókkal felerősítve visszafordulunk. Nem szembenézünk a rendszerváltoztatás hibáival, vadhajtásaival, nem kijavítunk, módosítunk, ha kell, alaposan, hanem visszafordulunk. Mondanivalói sorából kilógott a határon túli magyarok kérdése, ami akkor éppen nem volt hasznos. (Most az. Kinek az, miért az, és meddig az?) Trianoni családban nőttem föl. A csontjaimig hatolt a fájdalom ott, a frakcióülésen.

Mindeközben Habony Árpád – akinek a Fidesz szerint nincs és nem is volt hivatalos kapcsolata a párttal, a frakcióval – ott ült az elnöki asztalnál. A végkövetkeztetés a félelem terjesztéséről szólt. – El innen, ki a levegőre – ezt ismételgettem magamban.

Nem a párthoz csatlakoztam, hanem egy programhoz, amely radikálisan szembehelyezkedik a Kádár-rendszerrel. Állhatatosan küzd ellene, és lecseréli egy élhető világra. A törvényességet, a szorgalmat, a minőséget képviseli. Beálltam a program mögé, lojális voltam a szervezet vezetőivel. De hazudtak nekem, és ezzel mélyen és végletesen megbántottak. Kihasználtak. Természetesen a párttal való szakításomig sokat vívódtam érzelmeimmel, a frakcióülésen elhangzottak sokkoltak, de a végkövetkeztetés higgadt, rideg döntés volt. Az otthonról hozott, majd az évek során bennem formálódott, a tapasztalatok révén is letisztult értékrend késztetett cselekvésre. A kilépéssel a közéletben addig eltöltött tizennégy év rám eső felelősségét is vállaltam. Úgy éreztem, döntésem valódi okairól nem beszélhetek. Ki hitte volna el? A sajtónak sem akartam témát adni. Egy-két hétig a hasábokon tartott politikai durranás lett volna az eredmény, ezzel pedig kilépésem a szűkebb pátriámban élők számára elveszítette volna valódi jelentőségét. Érveim nem beértek volna a nyilvánosság előtt, hanem a szétporladás lett volna a sorsuk. Ez a helyzet lett az előre látható csapdám. Közeli támogatóimnak is konkrétumok nélkül beszéltem a kilépésről. Meg nem nevezett nyomós okokra hivatkoztam, esetleg hozzátettem: „Idővel rájössz magad is.” Nem haragudtak, de a találkozókon teljes értetlenség fogadta bejelentésemet.

2004 áprilisa és 2006 májusa között független országgyűlési képviselőként igyekeztem szolgálni a közjót. Ez idő alatt közelről láttam bele a Jobbik életébe. Az útkeresés állapotában voltak, így kézenfekvőnek tűnt a tapasztalataim átadása egy kiérlelt stratégiával még nem bíró csapat számára. Rajtam nem múlt, hogy az MDF-hez hasonló politika irányába induljon meg a mozgalom. Más utat választottak, így elváltak útjaink.

Kemény belső munkával járt a tizenhárom évnyi hallgatás. Mégis képes voltam a napi politikai, közéleti folyamatokat távolabbról figyelni, ám a ciklusokon átívelő lázas állapot csak nem akar csillapodni. Jó ideig abban reménykedtem, hogy a konzervatív, jobboldali értelmiség azon tagjai, akik a politikában, különféle tisztségekben valaha fontos szerepet játszottak, párttá alakulnak. Ez a lépés adná magát, és önmagában is segíthetné a közéleti megnyugvást. Sajnos nem látható ez a szándék. Ezért döntöttem úgy, hogy írásba teszem a 2004. április 5-i frakcióülésen történteket. Van még néhány megkerülhetetlen ok, körülmény, amely most késztetett írásra. A legteljesebb mértékben a nyilvánosságra tartozik, hogy mikor született meg az a stratégia, mely mintegy észrevétlenül, a demokratikus hagyományok, a demokratikus gondolkodás hiányosságait kihasználva, módszeresen terelte be az ország lakóit egy politikai rezervátumba. Ebből pedig kitörni, levegőhöz jutni, a közállapotokkal szemben intaktnak maradni szinte már csak a határok átlépésével vagy bezárkózással lehet. Azért most, mert a gyerekeink generációja most lép be a politikai térbe, most lépnek ki a közélet fórumaira. Ha a polgári értékeket képviselik, azonnali lepofozással fenyegetik, gúny és élc tárgyává próbálják tenni őket. Stigmát nyomnak homlokukra. A mi felelősségünk segíteni őket abban, hogy szabadon tehessék a dolgukat, hogy európai polgárként élhessék az életüket itthon is.

A 2004. április 5-i frakcióülésen elhangzottak az elmúlt hat hónapban végképp megteltek „tartalommal”. 2016. október 8., a Népszabadság beszántása óta került végveszélybe az újságírói szabadság, függetlenség. Akik a kormánysajtón kívül még kérdezhetnek, nem kapnak választ, csak kioktató szavakat. Itt az érthető válaszom. Közéleti munkám révén nyomot hagytam a városban. Ismét gyakrabban állítanak meg boltban, könyvtárban, leszólítanak az utcán, buszon: „Képviselő úr, maga ott volt, magának tudnia kell, hogy mi folyik ebben az országban.” Akkor nem kiáltottam világgá, hogy csalás az egész. Most leírom. A Kádár-rendszer győzött. Ez arra is magyarázat, hogy az ügynökakták nyilvánosságra hozatala miért nem jut nyugvópontra. Holott az ügynökakták kinyitása nem a történészek bíbelődését jelenti, nem egyesek meghurcolásáról szól, hanem az életminőség javulásának egyik záloga. Remélem, az akták mielőbb hozzáférhetők lesznek. Azért most, mert most esnek neki láncfűrésszel a tudás élő fáinak. Nekiestek, hogy ne szülessen kritikus gondolat, ne legyen kérdés – úgy, mint Kádár alatt.

A polgári gondolkodásban hiszek. Saját erőből jöttem vissza az állampolgári létbe. Nyugodt lelkiismerettel képviselhetem azt, amiért 1998-ban vállaltam az országgyűlésiképviselő-jelöltséget. Hiszek az erkölcsös kormányzásban. Hiszek a korrupció elkerülhetőségében. Töretlenül hiszek a polgári gondolkodásban, magatartásban. Azzal, hogy kiléptem a politikusi szerepből, csak a kosztümöt vetettem le, a felelősségem változatlan, mi több, a nyolc parlamenti év történései köteleznek, ezért született meg ez az írás is. Egy volt országgyűlési képviselőtől, aki más perspektívából látta a folyamatokat, aki lelátott a kút mélyére, elvárható kötelesség, hogy hozzájáruljon a tisztánlátáshoz. Nem történt más, mint hogy e kötelességemet, késlekedve ugyan, de teljesítettem. Más nézőpontból: letettem a terhet, amit tizenhárom éve cipelek.

Külön tartoztam ezzel Horváth Andrásnak, Sándor Máriának, Szert Boglárkának, az Origótól és a Népszabadságtól eltávolítottaknak és másoknak, akik ismeretlenül vívják a maguk harcait a maguk közegein belül. Mert tudom, hogy sokan vagyunk, csak eddig nem láttuk egymást.