Csányi Sándortól, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökétől megkérdezték, elképzelhető-e, hogy az év végén leköszönő szövetségi kapitánynak, Dárdai Pálnak magyar utódja lesz, mire ő rávágta: dehogy! Férfi-kézilabdaválogatottunk élére tegnap nevezték ki a szovjetből spanyollá lett Talant Dusebajevet, a sportág férfiszakágának első külföldi szakvezetőjét. Női vonalon korábban megtörtént az áttörés – a februárban elhunyt norvég Karl Erik Böhn a közvélemény szemében népszerűbb volt, mint emblematikus elődei –, három élklubunkat spanyol mester trenírozza. Jégkorong-válogatottunk élére hosszú évek óta kizárólag külföldi, lehetőleg kanadai mestert szerződtetnek, és mindezt úgy hívjuk, tudásimport. (Talán még pontosabb kifejezés lenne a „személyiségimport”.) A magyar sport, különösen a magyar kézilabda eredményekben, képességekben, szándékokban, mindenféle szubjektív erényben messze a hazai általános állapotok felett áll, mégis él ezzel az eszközzel. Nem egyedi módon, hiszen külföldi vendégművészek, -rendezők, fejlesztőmérnökök, mezőgazdasági és építőipari idénymunkások tömegesen fordulnak meg hazánkban. Ahogyan azt a keresleti piac megszabja.
Már csak az érthetetlen, hol maradnak az importpolitikusok? A felvetés is abszurdnak hat, de ennél jóval abszurdabb, ami az úgynevezett baloldalon most éppen az önkormányzati választások kapcsán zajlik. A legújabb nonszensz Kunhalmi Ágnes „gyermekes”, de inkább gyermekded videója. Az MSZP fővárosi elnöke korából adódóan sem lehetett pufajkás, „komcsi” vagy a vadprivatizáció nyertese, kedves, bájos jelenség; ezért olykor azon kapom magam, szurkolok neki, hogy egy-egy összetett mondatból aránylag épen keveredjen ki, a kedden nyilvánosságra került kampányfilmjéről viszont túláradó jóindulattal is képtelenség eldönteni, paródia-e vagy komolyan gondolta. Bokros Lajossal ugyanez a helyzet – bár Kunhalmi szinte minden erényét nélkülözi, intellektusban valószínűleg megelőzi, épp ezért csupán a bajsza és a szemöldöke tűnik hitelesnek, mert azt egy pillanatig sem hiheti, hogy Budapest főpolgármestere lesz. Akkor viszont csak szórakozik a talán egy lépcsőháznyi embert kitevő párttársaival és főleg a baloldali érzelmű, de támogatható jelölt nélkül maradt szavazókkal.
Akiket őszintén szánok, mert sokkal, de sokkal többet érdemelnének. Tóbiás Józsefnél is, akit hajdan egy gagyitévé családi párbaj típusú műsorán szúrtam ki, mellén a Józsi feliratú papírcetlivel; jó srácnak látszott, abban a pozícióban. Szigetvári Viktorral először Gyurcsány Ferenc sportminiszter „sameszaként” találkoztam, egy háttérbeszélgetésre érkezve ismeretlenül mindjárt azzal fogadott minket, á, eljöttek ebbe a bohócminisztériumba? Rögtön kitűnt, hogy hivatása és főnöke iránt elkötelezett férfiú. Szegény Falus Ferenc már szóra sem érdemes, legfeljebb az ezerszer idézett, jegesvödrös videója kapcsán említhetünk még egy eddig nem taglalt szempontot: az árulta el róla a legtöbbet, hogy nem a hallban, a perzsaszőnyegen, a legjobb öltönyében öntette nyakon magát, hanem a régi NDK-s papucsában és zoknijában, a legszakadtabb pólójában, bokáig a sárban, mert ők általában ekkora „áldozatokra” képesek. Gyurcsányról már nincs mit mondani, a jobboldal csak azt kívánhatja, isten éltesse még száz évig, hasonló fizikai és mentális állapotban.
Ők vezetik a baloldalt a kampányhajrában. Ilyen gyenge „csapatot” még nem látott a világ, csak dobhatna rajtuk egy importkapitány. Jó, persze Bokros a főpolgármester-jelölt. Most. Állítólag vasárnapig. De addig még egy váltás igazán belefér.
