A fejétől bűzlik a hal – egy igen rövid tőmondatban így lehetne összefoglalni azt a válságot, amely immáron három éve sújtja Nagy-Britanniát. A szigetország a 2016 júniusában megrendezett népszavazás óta belpolitikai patthelyzetben van. Az útvesztőbe maguk a politikusok terelték a lakosságot, a kijáratot azonban egyelőre nem találják.
Az alapvető, feloldhatatlan dilemmát az okozza, hogy mást akar a nép és mást akarnak megválasztott képviselőik. A népszavazás eredménye alapján ugyanis a nép – ha csak csekély többsége is – azt az akaratát nyilvánította ki, hogy szűnjön meg Nagy-Britannia EU-tagsága.
A parlament alsóházában ülők jelentős többsége azonban bevallottan a huszonnyolcak közösségében tartaná a szigetországot, ezért mindent megtesznek azért, hogy megakadályozzák a brexitet, enyhítsék annak negatív következményeit vagy legalábbis újabb referendumot kényszerítsenek ki. A Boris Johnson miniszterelnök által megálmodott tiszta szakítás ezért járhatatlan útnak tűnik.
Nem könnyíti meg a brexitfolyamatot a pártpolitikai csatározás sem. Az elmúlt három évben világossá vált, hogy Nagy-Britannia és az EU jövőbeni viszonyának kérdését csupán eszközként használta fel őfelsége kormánya és ellenzéke. Kezdve David Cameronnal, aki a Konzervatív Párt euroszkeptikus szárnyát szerette volna kiengesztelni a népszavazás kiírásával, nem törődve annak lehetséges kimenetelével.
Nem volt különb nála Theresa May, aki a biztos győzelem reményében írt ki parlamenti választásokat 2017-ben. Ő is a brexittel érvelt, mondván, nagyobb felhatalmazásra van szüksége a Brüsszellel folytatott tárgyalásokon. Nem járt sikerrel: a biztos győzelem elmaradt, és a már meglévő parlamenti többségét is elvesztette.
Boris Johnson viszont a modern kor Winston Churchilljeként akar bevonulni a történelembe: bármi áron, de kivezeti országát az EU-ból, és visszaszerzi Nagy-Britannia szuverenitását. Az európai sorstársaihoz hasonlóan hitelét vesztett Munkáspárt pedig a túlélésért küzd: kormányra kerülésére nem sok esély van, ezért ott tesz keresztbe a hatalomnak, ahol tud. Leszavazták Theresa May EU-val kötött megállapodását, most pedig megállapodást követelnek Boris Johnsontól.
A brexitlabirintus kijáratához vezető utat az Európai Unió is blokkolja a maga módján. Már a kezdetek kezdetén érezhető volt, hogy Brüsszelben, Berlinben és Párizsban is igyekeznek megnehezíteni a válást, megkeseríteni a britek életét, ahogy csak lehet, nehogy más is kedvet kapjon az EU-ból való kilépésre.
Emellett folyamatosan az északír konfliktus visszatérésének rémével fenyegetőznek, mondván: Nagy-Britannia távozásával újra határellenőrzés lesz Észak-Írország és az Ír Köztársaság között. A Theresa Mayjel kötött megállapodás pedig hiába volt az eddigi egyetlen kézzelfogható megoldás a brexit lezárásához, joggal aggasztja a szuverenitásukat féltő briteket, hogy az alkuval Nagy-Britannia hosszú távon elkötelezettje marad az uniónak: továbbra is vonatkoznak rá a közös piac szabályai úgy, hogy annak már nem is tagja.
A többtényezős dilemma aligha fog feloldódni az elkövetkezendő hetekben, noha Nagy-Britanniának elméletileg október 31-én kellene távoznia az Európai Unióból. Az előző brexitdátumot már rég elfelejtette a világ, pedig az is kőbe volt vésve: március 29. A Westminster háza tájáról mostanában a parlament munkájának felfüggesztéséről, a rendezetlen kilépés megakadályozását célzó törvénytervezetről, előre hozott választásokról lehet hallani.
Már csak az a nagy kérdés, hogy az éjszakába nyúló pártpolitikai csatározások közepette nem zárják-e az ajtókat a képviselőkre.
