Az összeomlás és a nemzetiségek 1918 őszén

Gróf Tisza István – négy nappal azt követően, hogy a magyarországi románok és szlovákok önrendelkezési nyilatkozatait krajcáros komédiának minősítette – utolsó parlamenti beszédében beismerte: az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia, s benne Magyarország vereséget szenvedett. Tisza – politikai ellenfelével, gróf Károlyi Mihállyal egyetértve – Wilson amerikai elnök békeelveit megfelelő kiindulópontnak tartotta a magyar szempontból elfogadható, de a győzteseket is kielégítő béke eléréséhez. Minden bizonnyal ő maga is tisztában volt azzal, a lehetetlent akarta, amikor azt javasolta: meg kell győzni a győzteseket arról, hogy a Duna-völgy békéjének biztosítása érdekében a Monarchia, s Magyarország nem magyar népei számára Közép-Európa győztes nagyhatalmak által elhatározott és támogatott nemzetállami felosztása jelentette a nemzeti forradalmak legfőbb célját.A magyar történeti közgondolkodásban a történeti Magyarország hat országos nemzetiségének – a románoknak, németeknek, szlovákoknak, ruszinoknak, szerbeknek és horvátoknak (s ma már tudjuk, a vendeknek–szlovéneknek) a Monarchia, s azon belül a 63 vármegyés állam felbomlásához fűződő viszonya, szerepe kezdettől fogva periférikus problémának számított. Pedig nem vitás, hogy legalábbis a kiválással szembeni ellenvélemények hiánya miatt érdemes lett volna tisztázni a szembefordulás, a leszakadás tömeglélektanát, a történeti sorsközösség évszázados hagyományaival szakító nemzeti-nemzetiségi közösségek magatartásának valódi összefüggéseit. Természetesen nem azt akarom ezzel sugalmazni, hogy a nemzetiségek magatartásának részletes elemzésével esetleg kideríthetnénk: nem a győztes nagyhatalmak szándékai voltak a meghatározóak a térségben, de annyit megkockáztathatunk, hogy érthetőbbé, de legalábbis kevésbé traumatikussá, s ezáltal könnyebben-gyorsabban feldolgozhatóvá válhatott volna a 20. századi magyar történelem kulcskérdése, a soknemzetiségű Magyarország felbomlása. Három gyakran felmerülő, de monografikus igénnyel eddig nem feldolgozott kérdést szeretnék röviden exponálni: 1. Mennyiben volt az első világháború magyar háború, Magyarország háborúja, vagy – hogy még kiélezettebben tegyük fel a kérdést – miben szolgálta a világháború Magyarország, a magyarság nemzeti érdekeit? 2. Mennyiben változtak meg a négy háborús esztendő alatt az ország belső és külső nemzetiségpolitikai viszonyai? 3. A magyarországi és a Monarchia-beli nemzetiségek számára a világháborús évek élményanyaga mennyiben járult hozzá a térség önálló állammal nem rendelkező nemzetiségeinek önállósodási törekvéseihez? S megállja-e a helyét a magyar történetírásban a hol determinizmusba hajló, hol meg egyszerűen a magunk mentségeként fel-felbukkanó – tétel, amely szerint az ország dualizmus kori kényszerpályáján Tiszáék számára nem volt menekvés. 1. Seton-Watson, aki a brit diplomácia klasszikus kelet-közép-európai doktrínájának megfelelően még 1914 nyarán is úgy gondolta, hogy Ausztria–Magyarország feltételezett háborús veresége esetén az osztrák részekhez tartozó lengyel, délszláv és román peremrégiók elvesztése után is betöltheti az európai nagyhatalmak közötti egyensúlyszerepet, egy évvel később The Future of Bohemia című előadásában már a „minden tekintetben mesterséges” államnak nevezett Ausztria–Magyarország felbomlását tekintette a közép-európai kérdés egyedül célravezető megoldásának. „Az 1914. évi háború leleplezte a dualista Monarchia gyengeségét – hangsúlyozta a brit szakértő 1915 áprilisában –, s annak ellenére, hogy brutális és tisztességtelen szerbellenes politikájával kezdeményezője volt a háborúnak, nem volt felkészülve a fegyveres megméretésre. A magyarországi nemzetiségi politika felkért bírálójaként Scotus Viator a csehszlovák, a román és a délszláv uniós programok mellett tette le a voksát, és megállapította: „Nem tudom elégszer ismételni, hogy nem csak a németek háborúja zajlik napjainkban. Ez a háború egyszersmind magyar háború is. S ezt éppen a csehek és a szlovákok tudják a legjobban.” Tisza minden belső viaskodása ellenére a dualizmus kori Magyarországnak alapvetően két nyomós oka volt az első világháborúban való részvételre: a délszláv irredenta – különösen Bosznia-Hercegovina 1908. évi annexióját követően – a Monarchia belső kohézióját, és balkáni, keleti külpolitikai pozícióit egyaránt mind jobban kikezdte, s az eróziós folyamat befolyásolhatatlanná válását a bécsi és berlini katonai körök a csakis preventív katonai akcióval vélték megelőzhetőnek. A másik, kétségkívül ennél is nyomósabb ok az európai erőviszonyoknak a központi hatalmak rovására végbement, illetve folytatódó átalakulása, amelyet a Monarchia állagának, a vonakodó szövetségeseknek a megerősítésével, közép-európai és a szomszédos térségek politikai, vámuniós, gazdasági újraszervezésével lehetett volna megállítani. Ennek a feladatnak a sikere biztosíthatta volna a magyarországi nemzetiségek iránti növekvő szomszéd országi (csehországi, romániai, szerbiai) érdeklődés, kapcsolatteremtés mederben tartását, a belső nemzetiségpolitikai reformokhoz szükséges külpolitikai nyugalmat. Minden belső viaskodás és a kezdeti háborús kudarcok ellenére Tisza az 1914. novemberi orosz betörés tapasztalatait összegezve joggal érezhette úgy, hogy a preventív célok jegyében vállalt háborús részvétel indokolt volt. A júliusi válság napjaiban a szerb egyház püspökeihez intézett levelében Tisza a szerbség hazafias érzelmei mellett „az egész világon páratlanul álló egyházi autonómiájában lefektetett szabadságára” hivatkozott, mint a magyar állam iránti lojalitás tétjére. Kezdettől fogva szembeszállt a belső nemzetiségellenes hisztériakeltéssel, s megakadályozta, hogy a közös hadsereg főparancsnoksága úgy tekintsen a délszláv, ruszin, szlovák, s később a román többségű területekre, mint piacifikálásra váró hátországra. A magyar miniszterelnök Szerbia által kikényszerített konfliktusként értelmezte a háború kezdetét, amelyben „a nagyszerb propaganda kivetette hálóját a magyarországi szerbségre is”. Első kérdésünkre tehát megkockáztathatjuk azt a választ, hogy a szerb hadüzenethez adott hozzájárulás Tisza részéről valójában az egyedül a Monarchián belül elképzelhetőnek hitt magyar állami integritás védelmét volt hivatott elsősorban szolgálni, s ennek megfelelően a háború magyar háború is volt. 2. Az ország nemzetiségpolitikai szerkezetének, bel- és külpolitikai kontextusának vizsgálatában a világháború különböző szakaszaiban a lojalitás, a jogkiterjesztés, az új intézményrendszer, s a háború végső szakaszában, a Károlyi-kormány heteiben a nemzeti autonómiák irányába mutató közjogi reform kérdése volt a meghatározó. Ami a lojalitás kérdését illeti, az 1914. október végi északkelet-magyarországi körútjának észleleteit summázva azt tartotta a legfontosabbnak, „hogy a magyar nemzeti állam vonzóerőt tudott gyakorolni nem magyar ajkú polgáraira, s a sokat hirdetett magyar zsarnokság alatt nyögő nemzetiségek a legtöbb helyen híven, loyalisan, lelkesen teljesítették kötelességeiket”. A nemzetiségi pártok, bár aggodalmaiknak is hangot adtak, kivétel nélkül megjelentették lojalitási nyilatkozataikat. Ezt követően tüntető passzivitással jelezték, hogy a világháborús körülmények közt nem kívánnak pártszerű politikai állásfoglalásokat tenni, s magukat a közösség nevében elkötelezni. Tisza szerint a háború első hónapjaiban az is bebizonyosodott, hogy „a nemzeti alapon felépített magyar állam ez ország különböző ajkú lakosságának hazafiúi hűséget és áldozatkészségét jobban biztosítja, mint más területek lazább szerkezete”. A magyar miniszterelnök szerint ezzel együtt a háború hatására az is egyértelművé vált, hogy „a monarchia igazi összetartását, s ennek folytán erőkifejtési képességét, politkai és katonai hatalmát nem az olyan reánk kényszerített államszerkezetben kell keresni, amely valamely birodalmi közösség közjogi felépítésével, a magyar nemzet függetlenségi vágyával és történelmi jogaival ellentétbe helyezkedik, hanem ellenkezőleg, a dualisztikus és paritásos közjogi szerkezetben...” (KGG VII. 241.). Ez az interpretáció már nyilvánvalóan elkanyarodik a nemzetiségi közhangulat és belső politikai fejlődés fő vonulatának reális értékelésétől, mert a csendet, a megfélemlítettséget, a taktikus kivárást, a passzivitás mögötti kapcsolatfelvételek titkosságát egyértelműen a rend és a lojalitás megnyilvánulásaként értékeli, holott román és szlovák vonalon folyamatosan szembesülnie kellett az előző kormányok nemzetiségellenes politikájának revízióján is túlmutató követelésekkel. Tisza javára írható, hogy 1914. szeptemberi–októberi román paktumtárgyalásai során megtörtént az önrevízió, és a háborús román paktum, illetve a Románia központi hatalmak oldalán való megtartása érdekében Erdély autonómiáját sürgető németországi katonai elképzelések kapcsán a reális nemzetiségi parlamenti képviselet irányába mutató megoldási javaslattal állt elő. A dualizmus kori magyar nemzetiségpolitikai jogalkotás és joggyakorlat revízióját jelezték a nemzetiségi nyelvek kisegítő nyelvként való alkalmazását elrendelő VKM-rendeletek, a román paktumban is fontos szerepet játszó zászló- és címerhasználatot engedélyező rendeletek. Ezzel együtt Tisza Istvánon 1916 után, a megrendítő tapasztalatokkal járó erdélyi román betörést követően eluralkodott az a fajta fatalizmus, amely szelídített formában a magyar történetírás Trianonnal kapcsolatos determinista felfogásában máig kimutatható. Az elakadt jogkiterjesztés és intézményi reform egyúttal azt is jelentette, hogy 1918 októberében a világháborús vereséget bejelentő Tisza örökségét magukra vállaló Károlyiéknak a teljes külpolitikai elszigeteltség helyzetében egyszerre kellett volna a belső nemzetiségi megállapodások alapját hitelt érdemlően kitalálniuk, megvalósítaniuk és az immár teljes mértékben ellenérdekelt nemzetiségekkel, valamint az ellenséges külvilággal mint Trianon működőképes alternatíváját elfogadtatniuk. Az intézményrendszer és a nemzetiségi politika szellemisége alig változott, a mozgástér pedig vészesen beszűkült. Míg Tisza Isztambultól Berlinig, Szarajevótól Lembergig, Bécstől Brassóig próbálhatott támaszt találni korlátozott nemzetiségpolitikai reformjaihoz, Károlyiék legfeljebb Muraszombattól Szatmárnémetiig, Kassától Aradig próbálkozhattak nagyvonalú kantonterveikkel, föderalizációs javaslataikkal. A második kérdésre tehát valójában nemleges, negatív a válasz: Tisza kezdeti lendületes reformjavaslatai, tevékenysége elakadt, a jogkiterjesztést nem követte az intézményi rendszer reformja. A nemzetiségek részéről a kezdeti, amúgy is csupán feltételes lojalitást felváltotta a kivárásra játszás, a túlélési stratégiákat szolgáló politikai mimikri. 3. A magyarországi nemzetiségek háborús tapasztalati anyagában egyaránt helyet kapott az összeomlásig kiegyensúlyozottan, végletes reakciók nélkül működő magyar államapparátus és közigazgatás fegyelmezettsége, a háborús frontokról érkező hírek a katonák radikalizálódásáról és illojalitásáról, a feltartóztathatatlan végkifejlet előérzete, a nemzeti és szociális szabadság összefonódása, s az annak kifejezéseképpen könnyen emészthető nemzeti felszabadulás terjedő hite. A világháborús körülmények, majd a vereség és azt követően az ország szlovák, rutén, román, délszláv régióinak, illetve Erdély, Bánság, Ruténföld, Felvidék és Délvidék magyar lakta városainak, sávjainak katonai megszállása mindazonáltal önmagukban is kizárták a nagyszabású reformkísérletek sikerét. A világháború iszonyata, nyomora, diszkontinuitása a nagyhatalmi erőviszonyok, a rendszerfenntartó közép-európai nagyhatalmak kivétel nélküli veresége együttesen olyannyira új helyzetet teremtett, hogy azzal szemben csakis az együttmaradás igenlése, a politikai integritás programját alátámasztó népi kohézió lehetett volna képes jelentős ellentényezőként hatni. Ez azonban hiányzott. Végezetül tehát azt mondhatjuk, hogy a Monarchia két részében, a Horvátországgal együtt számított „Magyar Birodalomban” és a Lajtán túli osztrák részeken maguk a háborús bel- és külpolitikai események eleve elkerülhetetlenné tették a Szarajevó előtti nemzetiségpolitikai intézményrendszer radikális átalakítását. Azaz nem az döntötte el a Monarchia összeomlását, hogy a dualizmus kori nemzetiségpolitikai intézményrendszer fokozatos reformja lassan ment végbe, hanem az, hogy a háborús vereség után a győztes hatalmak a Monarchia megújulása, radikális közjogi átalakítása helyett saját céljaik szempontjából megfelelőbbnek tartották a térség kisállamainak létrehozását.