A nemzeti voluntarizmusról

Mezei Balázs a Napi Magyarországba küldött publicisztikájában (1999. november 4.) érdemesnek tartja „újra megvizsgálni a Szabad Demokraták Szövetségének, mint politikai pártnak a helyzetét és kilátásait”, még ha egy „kevésbé átfogó indíték” alapján is, mint ahogy egy korábbi „elemzésében” tette. Nem árulok zsákbamacskát: Mezei írása szerintem csalódást keltő, és hatékonyan erősíti azt az érzést az (egyébként konzervatív beállítottságú) emberben, hogy mióta rendszerváltó jobboldal létezik Magyarországon, azóta a jobboldali (konzervatív, polgári) publicisztika semmivel sem jutott közelebb ahhoz a színvonalhoz, amely a legharcosabb olvasók körén kívül is élvezhetővé tehetné. Nyilván szerepet játszik ebben a konzervatívnak nevezhető politikai tradíció hiánya Magyarországon, amely sok jobboldali, ám a legkevésbé sem konzervatív szerzőt szalonképessé avat az egyébként kulturált emberek szemében, továbbá a politikai publicisztikának az a sajátossága, hogy képes a fölismerhetetlenségig eltorzítani a legérdemdúsabb teoretikusok gondolkodását is. Az a vágy, hogy embertömegekre legyenek hatással, jó néhány írástudóval elfeledteti azt a kötelességét, hogy éppen az emberek iránti megbecsülése jeleként megőrizze körültekintését és szellemi integritását. A hazai jobboldal, amely újabban már nem is nevezi magát konzervatívnak, a látszat ellenére a csaknem teljes szétesettség állapotában él. Nagyon világosan kitetszik ez abból, ahogy az Orbán-kormány máról holnapra le tudott számolni az Antall-féle (egyébként valóban kaotikus) definíciós kísérletekkel, mintegy „moderni-zálva” a konzervativizmust (azt gondolva róla, hogy erre rászorul), valójában azonban eltekintve tőle. És ebbe a sorba illeszkedik Mezei Balázs törekvése is, hogy a szerinte „tar-talmatlan” bal-jobb metaforát a kétségkívül roppant tartalmas (újfent átideologizált), „konfor-mista-reformista” párral „írja felül”. Ennek az újításnak azonban (a bal-jobb-bal vagy a konzervatív-liberálissal szemben) az égegyadta világon semmi tudományos értelme nincs, hiszen leplezetlenül értékterhelt, aktuálpolitika és cinikus, tudniillik az úgymond láthatóan és kényszeresen kommunista MSZP-nek ajándékozva az intézményi konzervativizmus kép-viseletét („az 1949, 1957 és 1989 után kialakult viszonyok őrzője”), kihúzza a talajt a konzervativizmust illető maradék intuíciónk alól. Ennyit Mezei felülírdogáló buzgalmáról, ami kétségkívül nem volna ennyire ambíciózus, ha az egyébként jó nevű filozófus eredeti szakmájában megszerzett analitikus készségeit a cikkében is kamatoztatta volna, és közelebbi ismeretséget kötött volna legalább néhány ideológiai pályatársának az utóbbi ötven év fejleményeit érintő mélyrehatóbb elemzéseivel, amelyek azt bizonyítják, hogy nem kell szükségképpen megtagadni magunktól az igényességet ahhoz, hogy „konzer-vatív” lelkiismeretünk tiszta legyen. Mezei a cikkében több olyan kvázi politológiai megállapítást tesz, amelynek a politológiában semmi értelme, sőt, a publicisztikában is szokatlanul pongyolán hangzik. A reformista pártok definíciója, miszerint ezek a „nemzetközi környezetpolitikai, gazdasági és kulturális tartalmának megváltozásából fakadó követelményeknek a lehető legteljesebb körben, az ország rövid és hosszú távú érdekei alapján akarnak megfelelni”, kifejezetten szíven ütheti az olvasót. Hasonlóan ahhoz a megállapításhoz, hogy mindkét oldalon több pártról van szó, és ez „valószínűleg” így is marad, mert a jelenlegi „szavazási törvények” mellett „szükséges” a több párt fennmaradása, mindazonáltal a reformista tömb „integrációjára”, mégpedig a lehető „legösszetettebb módon” szükség van, mert a konformista oldal szavazói „válsághely-zetben spontán adják szavazatukat az MSZP-re”, pártjai képesek az oszd meg és uralkodj elve alapján „meghatározott jobboldali választói csoportok átemelésére”, a jobboldali táboron belül ellenben ilyen készség még nem alakulhatott ki. Azonban hála istennek, „a reformista kör igen jelentős tartalékokkal rendelkezik a helyesen kidolgozott integrációs politika terén”, bár igaz, hogy „az optimális integrációs forma kiválasztása” egyelőre várat magára. Ezek a megjegyzések arról tanúskodnak, hogy szerzőnk politikai ismeretei, mondjuk így, hiányosak, a politikai stratégiát valamilyen manicheus világnézet primitív eszközeként – és egyúttal saját kritikai kötelezettségét feladva, a megváltás forrásaként – szemléli, miközben a legkevésbé termékeny publicisztikai hagyományt folytatandó, lépten-nyomon olyan kérdésekben nyilvánít véleményt, amelyek eldöntésére vagy nincs elég információja, vagy olyan formán, ahogy felteszi őket, nem is léteznek. Ettől aztán az egész cikke elveszíti a jelentőségét azok számára, akik nem képesek merész gondolati ívének töréspontjait kellő ideológiai és érzelmi lojalitással áthidalni. Az eddigiek azonban mégiscsak periférikusak Mezei meghatározó vágyához, a Fidesz és az SZDSZ összeboronálásához képest. A két párt kapcsolata a rendszerváltozás korának egyik legnagyobb mítosza, így amikor Mezei újra meséli ezt a mítoszt, tulajdonképpen nem követ el semmi különlegeset. (Igaz azonban, hogy az utóbbi időben eléggé egyedül áll a mesélő kedvével.) Mezei a „bűn” és a „tiszta erkölcsi elvek” kontextusában vizsgálja az SZDSZ ’94 és ’98 közötti szerepét, ami egy divatos, és bizonyos szempontból igazolható törekvés, nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy nem az egyetlen. Az SZDSZ politikusai által érzékelt „koalíciós kényszerben” legalább annyi igazság, mint mellébeszélés van, kétségtelen viszont, hogyha – Mezeivel szólva – az SZDSZ „türelmet és visszafogottságot” tanúsítva kimaradt volna a koalícióból, akkor legalább annyi eséllyel lehetne arról beszélni, hogy „mint politikai párt” mára megszűnt volna, mint arról, hogy „napnál is világosabban” a koalíciós tagsága sodorta válságba. Mezeivel szemben azonban nem hisszük, hogy a politikában bármilyen magyarázat „evidens” lehet, mint ahogy azt sem hihetjük, hogy a Simicska-kérdést a „pszeudo-vádak” és a „családi tragédiák” közötti tartományban kellene megvitatni, hogy a „gyűlöletretorika” kizárólag a baloldal sajátja, hogy „átfogó látású” embereket csak a jobboldalon találni, és a többi, és a többi. A lényeg az, hogy a Mezei sugallta képpel szemben a politika világa igen bonyolult, amelynek megismerésére több tudomány fog össze, és amelyről éppen ezért a publicisztikában kellő szerénységgel és gondolkodó ember iránti valódi konzervatív tapasztalattal kellene megnyilatkozni, leszámítva persze azt az esetet, ha a publicista feltétlenül ki akarja magát zárni azoknak a táborából, akikre a gondolkodó ember odafigyel. Mármost a Mezei kínálta megoldás az SZDSZ válságára az eddigiekhez méltóan karakterisztikus. Ha az SZDSZ el akarja kerülni az „eljelenték-telenedést”, erre egyetlen „reá-lis” lehetősége van, a „gyűlö-letretorikában” edződött jelenlegi vezetőit elbocsátva „szakí-tani kell eddigi politikájával, és ki kell egyeznie a Fidesszel”, amelynek viszont – innen a kérdésben való érdekeltségünk – szüksége van az SZDSZ megtisztult szavazóbázisára és szürkeállományára. Mármost, mindehhez a következőket érdemes tudni. Egyszerűen nincs az az abszurd helyzet, amelyben az SZDSZ komolyan venne egy felhívást önmaga megcsonkítására (vagy inkább felszámolására) az ellenfeléhez való csatlakozás reményében. Ezt még a szociáldemokraták sem tették annak idején Rákosi kedvéért. Mezei hitével szemben az SZDSZ „mint politikai párt” sohasem hajlott a nemzeti szabadelvűség felé, mint ahogy – láttuk – a Fidesz sem igen foglalkozik ilyen dolgokkal, ezért aztán a közeledés nem történhet meg közöttük ennek alapján. De ha nem beszélhetünk komolyan az SZDSZ valamikori nemzeti szabadelvűségéről (ahogy – más okból – a mai Fideszéről sem), akkor az SZDSZ egykori reformpártisá-gának (amit Mezei „elismer”) sincs köze ehhez, hanem inkább csak az antikommunizmushoz. Ebből viszont rögtön következik, hogy a céltudatosan kiötlött konformista-reformista megkülönböztetés alapvetően elhibázott, mert ha egykoron az SZDSZ úgy tudott reformista lenni, hogy nem volt nemzeti szabadelvű, akkor képes lehet erre ma is, a Fidesz nélkül is. Ezért úgy véljük, inkább arról van szó, hogy szerzőnk az antikommunizmusból akar polgári hagyományt kreálni (ami tényleg elszomorító), annak érdekében, hogy a szabad demokrata szavazói bázis bevonásával orvosolja a Fidesz legitimációs veszteségét. De melyik az a szabad demokrata pártkatona, amely ma izgalomba jön a Fidesztől, csak mert Mezei ezt tartja a antikommunizmus („reformizmus”) fellegvárának? Csodálkoznánk, ha akár egy is akadna. És melyik Fidesz-katona akarja pártját a Mezei-féle antikommunizmus fellegvárának látni? Ilyen sem lehet sok. Mezeivel szemben tehát mi határozottan úgy gondoljuk, hogy a Fidesz képes egyedül is úrrá lenni a válságán, pontosabban, egyedül magára számíthat ebben. Ezért szerintünk a „közeledés” probléma felvetése nemhogy nem segíti, de egyenesen károsítja a jobboldalt, mert ahelyett, hogy elősegítené a Fidesz magára találását egy tartható társadalomrevízió alapján, mélyebbre tereli a pártot az öntetszelgés, a reduktív kommunikáció és az üres voluntarizmus zsákutcájába. Ha viszont kilépünk Mezei gondolatrendszeréből, és így próbáljuk meg felfogni a „közeledés” kérdését, újra csak azt kell látnunk, hogy ez sem a politikában, sem a gazdaságban nem létezik. Azt látjuk, hogy a két párt mögötti csoportok a pártok távolságtartásában érdekeltek, amin nem fog változtatni a jóakaratú (?) publicisztika, ha még oly szakszerű és megalapozott véleményekkel áll is elő. A publicisztika ezen a területen nagyon kis hatékonysággal tud dolgozni, kiváltani aligha, bemutatni pedig csak nagy késéssel tudja a meghatározó folyamatokat. Az SZDSZ értelmiségi magjának álláspontja nagyon régóta változatlan ideológiai tekintetben, sőt ’92 óta folyamatosan zárult be és vált fokozottan intoleránssá. Az utóbbi hetek párton belüli fejleményeinek egyelőre nincsen érzékelhető hatása sem a párt politikájában, sem a retorikájában, és a magunk részéről nem ismerünk olyan ideológust a párton belül, aki képes volna egy viszonylag koherens ismeretrendszerbe foglalnia az SZDSZ polgári liberalizmusát. Ezért a kérdéssel való foglalkozást ennél bővebb keretek között aránytévesztésnek tartjuk. A szerző az MTA Politikai Tudományok Intézetének tudományos munkatársa u Témánkat folytatva holnapi számunkban Tóth Gy. László politológus, a miniszterelnök tanácsadója fejti ki véleményét.