Ég veled, nyakorján!

Mányoki Endre
1999. 11. 26. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Láttam egy zsiráfot meghalni. Nagy ügy. Láttunk már különb skandalumokat is, emlékezzünk csak az olajba fulladó kormoránok politikát fordító esetére (vö.: Anglia népe akkor fogadta el az Irak elleni háborút, midőn a tévé bemutatta a ma nevezetes képsort). Amúgy is napra nap értesülünk ember voltunkhoz mérten is bizarr genocídiumokról: állat- és növényfajok elszánt pusztításáról, szenvtelen kínzásokról és szenvedelmes „nemesítésekről”, páni félelem vagy gazdaságinak álcázott kényszer szülte tömeges irtásokról (előbbire a fátum valamiként szintén Angliát szemelte ki). Kettős a lelkünk itt is, mint minden másban. A könyvesboltokba már lassanként be sem lehet lépni, annyi kutya-, macskakönyv meg akvarista meg terrarista kiadvány tornyosul rögtön a bejáratnál; natúrtévék mutatnak unásig csodás svenkeket csimborasszói hegyekről és mariannás mélységekről; s még a reklámok is mind azt duruzsolják kipárnázott fülünkbe, hogy mennyire, de mennyire szeretjük családunk már-már a gyerekünknél is megbecsültebb tagját, az állatot. Engem elborzaszt a hideg szeretet. Giccsnek, önimádatnak és tét nélküli áldozatvállalásnak az a ragacsos elegye, amelyet oly szívesen kenünk pakolásul az ábrázatunkra, hogy eltakarjuk mélyen rögzült érzéketlenségünket. A tévégepárd sorsa fölötti aggodalmunk éppoly felszínes, talmi, mint ahogy a kivetettekhez, az életvesztesekhez, mi több, tulajdon társainkhoz általában viszonyulunk. u Anyámnak volt egy papagája, a Gyuri. Gyuri kék volt és szürke, s egyébként sem tűnt ki semmiféle különös adottsággal. Beszélni is csak ennyit tudott: „Gyurrrika vagyok! Adjál puszit Gyurrrikának!” Ki-be járt a kalitka ajtaján, és finoman szólva is teliguanózta a konyhát. Futkározott a tányér szélén, belekóstolt a kajába, meg-megcsipkedte a fülünket, mikor fejen, vállon mászkálni támadt úri kedve. Éldegéltünk békétlen békében, ahogy egy családban szokás. Meghalt apám, és Gyuri sokáig kereste. Pedig az öreg nem szívlelte igazán; hozzávágta a törlőrongyot, meg-megkergette a palacsintasütővel. Ám Gyurika ezt – méltán – játéknak fogta föl. Amikor üres maradt apám széke, a papagáj megváltozott. Egyre zaklatottabban röpdösött, s olyanra vetemedett, amire eladdig soha: birtokba vette az egész lakást. A fotelok alatt rohangált fejvesztetten, apám ágyán ugrált, akár egy hisztérikus veréb – és többé nem beszélt, csak rikácsolt. Aztán anyám is kezdett készülődni apám után. Nem úgy, ahogyan mesélni szokták: nem ment föl a láthatatlan büdöslyukhoz, nem rakosgatta a férje zoknijait napszámra, nem olvasgatta a régi leveleket; marakodtak eleget ahhoz, hogysem efféle praktikákkal próbálta volna a hiányát kicselezni. Egyszerűen elfogyott a teste, tűnt ki a világból. Gyuri hajcihője már idegesítette. Ha a vállára szállt a madár, eleinte elhessegette, aztán egyszerűen lesöpörte. Enni-inni még adott neki, de már nem beszélt hozzá. Végül a kalit ajtaját is rázárta. Gubbasztott anyám a szűk konyhában, és fájt a gyomra, a hasa, a feje. Száradt a bőre az eleven csontvázára. És gubbasztott Gyuri is a drótketrecben, hang se jött ki a torkán. Hogy neki mije fájt, nem tudom. De hogy a lelke, az a verdeső kis jószág fájt neki, azt már tudom. Fázósan kucorgott, remegett minden tolla, és a folyvást lehunyt pillái mögül csak néha-néha lesett ki riadtan. Nem értett semmit, így hiszem. S elképzelem, miféle álmok villogtak sisteregve gyűszűnél is szűkösebb agyában: volt röpték emléke a konyha végtelenjében, vad vágták gőzölgő tányérok karimáján, hajtincsek és renegát szőrszálak, amelyeket oly kéjes volt csipkedni-borzolni – persze, ha tudta volna, mi az a konyha, tányér, karima, hajtincs. Csak azt tudta, hogy valami, ami nincs. Már nincs. Már semmi sincs. Ha tudta volna, mi az a semmi. „Nézd már, mit csinál ez a madár!” – anyám hangja csuklott a telefonban. Mentem, ahogy mehettem, s persze végig az úton révületben: talán csak nem haldoklik az a papagáj? – más se hiányzik! Gyurika gurgulázott, anyám meg nevetett. Köhögött, csuklott, és folyt a könnye, úgy döcögtette a kacagás. Gyurika parádézott. Fölborzolta a tollát, s akár egy ripacskodó vigéc, kidüllesztette parányi mellkasát: „Gyurrrika vagyok!” – szaltó. „Adjál puszit Gyurrrikának!” – szaltó. Mit szaltó! – hátraszaltó. Ezt nem lehetett elhinni. Gyurika állt, mellet ki, hasat be pózban a drótkalitka alsó rúdján, s mint egy szertornaedző, aki bemutatja a gyakorlatot, minden reccsenő vezényszó után végrehajtott egy tökéletes ugrást. Anyám még másfél évig élt. Gyuri mindvégig szórakoztatta, és anyám sohasem unta meg a mutatványt. Igaz, Gyurika sem volt tolakodó. Ha anyám aludt, ő is szendergett, s ha ébren volt is, nem parádézott szüntelen. Anyám újra kinyitotta a kalitka ajtaját, de a madár többé nem röpült ki belőle; nagy ritkán kimászott a tetejére, s halkan, jókedvűen fecsegett a maga nyelvén. Tornázni csak akkor kezdett, ha túl nagy csönd ült a konyhára. Ilyenkor fölharsant a Gyurrrika vagyok, és elkezdődött a műsor. S véget is ért az első nyugtató, csöndes szóra. Anyám végül elfogyott egészen. A kék-szürke hullámos papagájt én fogadtam örökbe. Hogy mi lett a sorsa? – túlságosan nehéz beszélni róla. Legyen elég annyi, hogy egy reggel a kalitka alján találtam holtan. De nem egyedül. Kató is mellette feküdt, véresen és még zihálva. Kató, a szivárványos tojó, kinek a párját, Fecót együtt szaggatták darabokra: Gyurika és Kató. Temettem és temettem. És még ma sem értem, mi történt, és ami történt, miért történt abban a drótketrecben Gyuri, Kató és Fecó között, hogy végtére mindnek el kellett vesznie. u Láttam egy zsiráfot meghalni. Nagy ügy. Láttam már sokszor, sokféle állatot meghalni. Halat a víz tetején lebegni, tengerimalacot szomjan halni, galambot kerekek alatt összeroppanni. Most meg éppen disznóölésre készülök (mire ez az írás az ön kezébe jut, én már javában a hurkát töltöm). És láttam vadászatot is, tévében. Oroszlánt, kajmánt, gepárdot, héját, de még cápát is munka közben. Borzalmas volt, ahogy a karmok, fogak elevenbe vágtak, mégsem borzadtam el soha; a szerkesztett látvány, a narrátor hangja és a mesterséges alkalom sterillé lúgozta az élményt. S végül is minden és mindenki fölfal valamit, másként hogyan is élhetne – közhely. Ezt a zsiráfot ellenben egy vadász lőtte le. Nagy ügy. Épp a minap olvashattam a saját lapomban, mennyire hasznos, sőt elkerülhetetlen a vadászat – nélküle aligha maradhatna egyensúlyban az erdők-mezők „ökoszisztémája”. Fölborítottuk a természet rendjét, s most szervezett munkával kell egyensúlyban tartanunk. Nem is vadászatnak nevezik manapság az eljárást, hanem vadgazdálkodásnak (csak nehogy valakinek eszébe jusson az embergazdálkodás! – bár éppenséggel eszébe jutott már néhány embernek). Ezzel sincs tehát semmi gond, legkivált, hogy ama zsiráfot Afrikában terítette le a vadgazdász; az ő ökoszisztémájukért meg, ugye, fájjon az ő fejük. S az se okozhatna nekem fájdalmat, hogy ama zsiráfvadász magyar ember volt, valahonnan a Hortobágy pereméről. Még örülhetnék is neki, hogy nem túzokra feni a fogát. Szarvast, őzet, fácánt nyilván lőtt már eleget, bele is unt: a magyar erdők úgy hevernek lábai előtt, ahogy a villáját övező kiskert fekszik újra meg újra a motoros fűnyíró alá. Elmegy hát a vadász Afrikába, s helyesen teszi: legalább hagy helyet a német vadásznak, aki ellenben otthon nem talál már töltött csövére gyors vadat. Így kerek a világ, ahogy körbevadásszák akkurátusan. Csakhogy az a zsiráf négyszer halt meg. Meglőtték messziről, s eltalálták: pont a nyakán, ahogy illik. Lezuhant a tonnás nyakorján, de fölállt s elszaladt. Mindhiába, mert utolérte a Hortobágy hőse, s nyakon lőtte megint. Akkor hosszabb időre elfeküdt. Számot vetett a sorsával, s kicsiny fejének burkán, belül, bizonnyal képek villogtak sisteregve: nagy futások emléke a szabad szavannán, integető ágak. S az a képzete támadhatott, hogy hívják, mert erőt vett hatalmas testén, fölállt, pálcikalábai úgy remegtek, mint amikor először állt a talpára ezen a világon, és elfutott, amerről a hangot hallotta. Most már nem jutott messzire. Akkor a német (lám, milyen kicsiny a világ!) telepes, a vadgazda meg a magyar Alföld remeke decensen összevitatkoztak, miszerint fejbe kéne már lőni a zsiráfot – ámde akkor mivé lesz a príma koponya, amely hamutartó gyanánt volna szolgálandó a mahagóniasztal közepén. Inkább ismét nyakon lőtte a bátor vadász jogos tulajdonát, a foltos bútorhuzatot. Rugdalt a zsiráf, mint az anyja hasában, de csak nem tudott meghalni. Helyette ismét lábra kapott kicsit. Nos, akkor aztán végre lőttek a hamutartónak. Már csak annyit: a Hortobágy pénzköltője (poeta pecuniana) természetesen vállalkozó. Szüksége van évente legalább kétszer aktív pihenésre, máskülönben a gondok összenyomnák, és leteperné a stressz. S tovább: vajon nem az én érdekem is, hogy az üzletember fitt legyen testileg-lelkileg egyként? Hogy jó üzleteket kössön a haza javára és a dolgozói boldogulására? Végtére is ők, a vállalkozók adnak kenyeret-kalácsot (kinek mit) az én henye tenyerembe is. Hősünk tehát vállalkozó – az energiaszektorban. Benzinkutas. Nem, nem ő tölti a tankot! – ő egy másik cső másik végénél áll. Ott, ahová dől a lé (ejnye, dehogy a tartályban!). A benzin kifolyik a kútból, a pénz meg befolyik a bankba. Tiszta üzlet. Kiváltképpen, ha tudjuk: az egyetlen vállalkozás, ahol az állam garantálja a hasznot, az éppen a benzin: kutastól, csövestől, csőstül. Szegény nyakorján! – abba a milliócskába, amit a gereznád kóstált, én is befizettem néhány pengő magyar forintot. Bocsáss meg érte, kedvesem!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.