Ég veled, nyakorján!

Láttam egy zsiráfot meghalni. Nagy ügy. Láttunk már különb skandalumokat is, emlékezzünk csak az olajba fulladó kormoránok politikát fordító esetére (vö.: Anglia népe akkor fogadta el az Irak elleni háborút, midőn a tévé bemutatta a ma nevezetes képsort). Amúgy is napra nap értesülünk ember voltunkhoz mérten is bizarr genocídiumokról: állat- és növényfajok elszánt pusztításáról, szenvtelen kínzásokról és szenvedelmes „nemesítésekről”, páni félelem vagy gazdaságinak álcázott kényszer szülte tömeges irtásokról (előbbire a fátum valamiként szintén Angliát szemelte ki). Kettős a lelkünk itt is, mint minden másban. A könyvesboltokba már lassanként be sem lehet lépni, annyi kutya-, macskakönyv meg akvarista meg terrarista kiadvány tornyosul rögtön a bejáratnál; natúrtévék mutatnak unásig csodás svenkeket csimborasszói hegyekről és mariannás mélységekről; s még a reklámok is mind azt duruzsolják kipárnázott fülünkbe, hogy mennyire, de mennyire szeretjük családunk már-már a gyerekünknél is megbecsültebb tagját, az állatot. Engem elborzaszt a hideg szeretet. Giccsnek, önimádatnak és tét nélküli áldozatvállalásnak az a ragacsos elegye, amelyet oly szívesen kenünk pakolásul az ábrázatunkra, hogy eltakarjuk mélyen rögzült érzéketlenségünket. A tévégepárd sorsa fölötti aggodalmunk éppoly felszínes, talmi, mint ahogy a kivetettekhez, az életvesztesekhez, mi több, tulajdon társainkhoz általában viszonyulunk. u Anyámnak volt egy papagája, a Gyuri. Gyuri kék volt és szürke, s egyébként sem tűnt ki semmiféle különös adottsággal. Beszélni is csak ennyit tudott: „Gyurrrika vagyok! Adjál puszit Gyurrrikának!” Ki-be járt a kalitka ajtaján, és finoman szólva is teliguanózta a konyhát. Futkározott a tányér szélén, belekóstolt a kajába, meg-megcsipkedte a fülünket, mikor fejen, vállon mászkálni támadt úri kedve. Éldegéltünk békétlen békében, ahogy egy családban szokás. Meghalt apám, és Gyuri sokáig kereste. Pedig az öreg nem szívlelte igazán; hozzávágta a törlőrongyot, meg-megkergette a palacsintasütővel. Ám Gyurika ezt – méltán – játéknak fogta föl. Amikor üres maradt apám széke, a papagáj megváltozott. Egyre zaklatottabban röpdösött, s olyanra vetemedett, amire eladdig soha: birtokba vette az egész lakást. A fotelok alatt rohangált fejvesztetten, apám ágyán ugrált, akár egy hisztérikus veréb – és többé nem beszélt, csak rikácsolt. Aztán anyám is kezdett készülődni apám után. Nem úgy, ahogyan mesélni szokták: nem ment föl a láthatatlan büdöslyukhoz, nem rakosgatta a férje zoknijait napszámra, nem olvasgatta a régi leveleket; marakodtak eleget ahhoz, hogysem efféle praktikákkal próbálta volna a hiányát kicselezni. Egyszerűen elfogyott a teste, tűnt ki a világból. Gyuri hajcihője már idegesítette. Ha a vállára szállt a madár, eleinte elhessegette, aztán egyszerűen lesöpörte. Enni-inni még adott neki, de már nem beszélt hozzá. Végül a kalit ajtaját is rázárta. Gubbasztott anyám a szűk konyhában, és fájt a gyomra, a hasa, a feje. Száradt a bőre az eleven csontvázára. És gubbasztott Gyuri is a drótketrecben, hang se jött ki a torkán. Hogy neki mije fájt, nem tudom. De hogy a lelke, az a verdeső kis jószág fájt neki, azt már tudom. Fázósan kucorgott, remegett minden tolla, és a folyvást lehunyt pillái mögül csak néha-néha lesett ki riadtan. Nem értett semmit, így hiszem. S elképzelem, miféle álmok villogtak sisteregve gyűszűnél is szűkösebb agyában: volt röpték emléke a konyha végtelenjében, vad vágták gőzölgő tányérok karimáján, hajtincsek és renegát szőrszálak, amelyeket oly kéjes volt csipkedni-borzolni – persze, ha tudta volna, mi az a konyha, tányér, karima, hajtincs. Csak azt tudta, hogy valami, ami nincs. Már nincs. Már semmi sincs. Ha tudta volna, mi az a semmi. „Nézd már, mit csinál ez a madár!” – anyám hangja csuklott a telefonban. Mentem, ahogy mehettem, s persze végig az úton révületben: talán csak nem haldoklik az a papagáj? – más se hiányzik! Gyurika gurgulázott, anyám meg nevetett. Köhögött, csuklott, és folyt a könnye, úgy döcögtette a kacagás. Gyurika parádézott. Fölborzolta a tollát, s akár egy ripacskodó vigéc, kidüllesztette parányi mellkasát: „Gyurrrika vagyok!” – szaltó. „Adjál puszit Gyurrrikának!” – szaltó. Mit szaltó! – hátraszaltó. Ezt nem lehetett elhinni. Gyurika állt, mellet ki, hasat be pózban a drótkalitka alsó rúdján, s mint egy szertornaedző, aki bemutatja a gyakorlatot, minden reccsenő vezényszó után végrehajtott egy tökéletes ugrást. Anyám még másfél évig élt. Gyuri mindvégig szórakoztatta, és anyám sohasem unta meg a mutatványt. Igaz, Gyurika sem volt tolakodó. Ha anyám aludt, ő is szendergett, s ha ébren volt is, nem parádézott szüntelen. Anyám újra kinyitotta a kalitka ajtaját, de a madár többé nem röpült ki belőle; nagy ritkán kimászott a tetejére, s halkan, jókedvűen fecsegett a maga nyelvén. Tornázni csak akkor kezdett, ha túl nagy csönd ült a konyhára. Ilyenkor fölharsant a Gyurrrika vagyok, és elkezdődött a műsor. S véget is ért az első nyugtató, csöndes szóra. Anyám végül elfogyott egészen. A kék-szürke hullámos papagájt én fogadtam örökbe. Hogy mi lett a sorsa? – túlságosan nehéz beszélni róla. Legyen elég annyi, hogy egy reggel a kalitka alján találtam holtan. De nem egyedül. Kató is mellette feküdt, véresen és még zihálva. Kató, a szivárványos tojó, kinek a párját, Fecót együtt szaggatták darabokra: Gyurika és Kató. Temettem és temettem. És még ma sem értem, mi történt, és ami történt, miért történt abban a drótketrecben Gyuri, Kató és Fecó között, hogy végtére mindnek el kellett vesznie. u Láttam egy zsiráfot meghalni. Nagy ügy. Láttam már sokszor, sokféle állatot meghalni. Halat a víz tetején lebegni, tengerimalacot szomjan halni, galambot kerekek alatt összeroppanni. Most meg éppen disznóölésre készülök (mire ez az írás az ön kezébe jut, én már javában a hurkát töltöm). És láttam vadászatot is, tévében. Oroszlánt, kajmánt, gepárdot, héját, de még cápát is munka közben. Borzalmas volt, ahogy a karmok, fogak elevenbe vágtak, mégsem borzadtam el soha; a szerkesztett látvány, a narrátor hangja és a mesterséges alkalom sterillé lúgozta az élményt. S végül is minden és mindenki fölfal valamit, másként hogyan is élhetne – közhely. Ezt a zsiráfot ellenben egy vadász lőtte le. Nagy ügy. Épp a minap olvashattam a saját lapomban, mennyire hasznos, sőt elkerülhetetlen a vadászat – nélküle aligha maradhatna egyensúlyban az erdők-mezők „ökoszisztémája”. Fölborítottuk a természet rendjét, s most szervezett munkával kell egyensúlyban tartanunk. Nem is vadászatnak nevezik manapság az eljárást, hanem vadgazdálkodásnak (csak nehogy valakinek eszébe jusson az embergazdálkodás! – bár éppenséggel eszébe jutott már néhány embernek). Ezzel sincs tehát semmi gond, legkivált, hogy ama zsiráfot Afrikában terítette le a vadgazdász; az ő ökoszisztémájukért meg, ugye, fájjon az ő fejük. S az se okozhatna nekem fájdalmat, hogy ama zsiráfvadász magyar ember volt, valahonnan a Hortobágy pereméről. Még örülhetnék is neki, hogy nem túzokra feni a fogát. Szarvast, őzet, fácánt nyilván lőtt már eleget, bele is unt: a magyar erdők úgy hevernek lábai előtt, ahogy a villáját övező kiskert fekszik újra meg újra a motoros fűnyíró alá. Elmegy hát a vadász Afrikába, s helyesen teszi: legalább hagy helyet a német vadásznak, aki ellenben otthon nem talál már töltött csövére gyors vadat. Így kerek a világ, ahogy körbevadásszák akkurátusan. Csakhogy az a zsiráf négyszer halt meg. Meglőtték messziről, s eltalálták: pont a nyakán, ahogy illik. Lezuhant a tonnás nyakorján, de fölállt s elszaladt. Mindhiába, mert utolérte a Hortobágy hőse, s nyakon lőtte megint. Akkor hosszabb időre elfeküdt. Számot vetett a sorsával, s kicsiny fejének burkán, belül, bizonnyal képek villogtak sisteregve: nagy futások emléke a szabad szavannán, integető ágak. S az a képzete támadhatott, hogy hívják, mert erőt vett hatalmas testén, fölállt, pálcikalábai úgy remegtek, mint amikor először állt a talpára ezen a világon, és elfutott, amerről a hangot hallotta. Most már nem jutott messzire. Akkor a német (lám, milyen kicsiny a világ!) telepes, a vadgazda meg a magyar Alföld remeke decensen összevitatkoztak, miszerint fejbe kéne már lőni a zsiráfot – ámde akkor mivé lesz a príma koponya, amely hamutartó gyanánt volna szolgálandó a mahagóniasztal közepén. Inkább ismét nyakon lőtte a bátor vadász jogos tulajdonát, a foltos bútorhuzatot. Rugdalt a zsiráf, mint az anyja hasában, de csak nem tudott meghalni. Helyette ismét lábra kapott kicsit. Nos, akkor aztán végre lőttek a hamutartónak. Már csak annyit: a Hortobágy pénzköltője (poeta pecuniana) természetesen vállalkozó. Szüksége van évente legalább kétszer aktív pihenésre, máskülönben a gondok összenyomnák, és leteperné a stressz. S tovább: vajon nem az én érdekem is, hogy az üzletember fitt legyen testileg-lelkileg egyként? Hogy jó üzleteket kössön a haza javára és a dolgozói boldogulására? Végtére is ők, a vállalkozók adnak kenyeret-kalácsot (kinek mit) az én henye tenyerembe is. Hősünk tehát vállalkozó – az energiaszektorban. Benzinkutas. Nem, nem ő tölti a tankot! – ő egy másik cső másik végénél áll. Ott, ahová dől a lé (ejnye, dehogy a tartályban!). A benzin kifolyik a kútból, a pénz meg befolyik a bankba. Tiszta üzlet. Kiváltképpen, ha tudjuk: az egyetlen vállalkozás, ahol az állam garantálja a hasznot, az éppen a benzin: kutastól, csövestől, csőstül. Szegény nyakorján! – abba a milliócskába, amit a gereznád kóstált, én is befizettem néhány pengő magyar forintot. Bocsáss meg érte, kedvesem!