Mátyás 2024. február 24.
logo

Milyen ellenfél a helyettes baloldal?

Székelyhidi Ágoston
1999.11.29. 23:00

Felröppent a hír, hogy a baloldal közeledne a jobboldalhoz. De milyen ellenfelekről is van szó? Milyen előzményekkel? Magam nemzeti konzervatív eszméket vallok. Politikailag a jobboldalhoz tartozom. Így beszélek a baloldalról, nem elfogulatlanul. A politikai demokrácia és kultúra jövőjéért azonban mindkét oldal felelősséget visel. Ez alól nem bújhatnak ki. A jobboldal és a baloldal viszonyára tehát ebből a látószögből is figyelni kell. Tíz évvel ezelőtt alapozták meg ezt a viszonyt. A hatalmat akkor egyedül az MSZMP gyakorolta. Állampártként hivatalosan a baloldaliságot képviselte. Vezetői egyezkedésre kényszerültek a „másként gondolkodókkal”. A társadalmi méretű átalakulásról az Ellenzéki Kerekasztallal tárgyaltak. Ez utóbbi néven frissen bejegyzett szervezetek fogtak össze, köztük a jobboldal előszervezetei. A két küldöttség jócskán különböző háttérrel és cselekvőképességgel tette dolgát. Egy ponton találkozhattak volna, a társadalom és a nemzet őszinte szolgálatában. De nem találkoztak. Később bebizonyosodott, hogy az MSZMP-s csoportok a nyilvános érvelés mögött rejtett célt is érvényesítettek. Kettős szerepet játszottak. Visszaéltek helyzeti előnyükkel.ÁtörökítőkA küldöttségek Nemzeti Kerekasztalként hoztak döntést. Szentesítették a függetlenség, a többpártrendszer, a piacgazdaság és a demokratikus alkotmány elveit. Elfogadta ezt a hivatalosan baloldali állampárt is. Nem tehetett mást. Uralmának politikai támaszaira többé sem bent, sem kint nem számíthatott. Menekülésre kényszerült. Az előremenekülést választotta. Ki is menekült ki elől? A hivatalosan baloldali állampártot az általa szocialistának minősített társadalmi többség utasította el. Az általános elutasítás persze főleg nem a baloldali eszmékre és értékekre vonatkozhatott. Ilyenek ugyanis nemigen jelentek meg akkor a hatalmi gyakorlatban. Az MSZMP-t éppenséggel az emberi szabadság, a társadalmi igazságosság és a közösségi felelősség megcsúfolásán kapták rajta. A szocialista és a munkás jelzővel díszített párt csak bitorolta a hagyományos értékelvű baloldaliság helyét. Eltorzított osztályelvű önkényuralommal helyettesítette az értékelvű baloldalt. Rosszul helyettesítette. A Nemzeti Kerekasztal évében, 1989-ben aztán gyökeres megújulást hirdettek. Úgy mondták, a baloldaliságban is. Nagy tét forgott kockán. Az ellenzék nem azt firtatta, kivel tárgyal, hanem hogy miért és miről. Megelégedett az állampárt nyilvános biztosítékaival. Kénytelen is volt beérni ennyivel. Nem láthatott bele a hatalom 1944, 1949 és 1956 óta mind szövevényesebb rejtett folyamataiba. Az állampárt egyébként is igyekezett meggyőzően viselkedni. Sok közjogi engedményt vállalt. Jól tudta, mivégre tette. Személyi, kapcsolati, anyagi pozíciókat menthetett meg így. Nem a közjogi rendszerváltozásban akart győzni. Többre törekedett. Az erőforrások feletti rendelkezés elsőbbségét akarta megőrizni és átalakítani. Ez a tevékenység a mély rétegekben zajlott. Az állampárt éppen a nyilvánosság alatti mély rétegekben élte világát. Ebben is különbözött a nyíltan versengő demokratikus pártoktól. Valójában érdekcsoportok rejtett hálózataként működött. Érdekcsoportjai hatalom és környezet érintkezési terében mozogtak. Oda-vissza közvetítettek. Ha kellett, emelkedetten értékelvű vagy nyersen haszonelvű magatartást tanúsítottak. Elsősorban azonban alkukat kötöttek, hogy az egész hálózat pozícióinak folytonosságát és külső átalakítását szolgálják. A Nemzeti Kerekasztal évében például a demokratikus szocialista, a szociáldemokrata, a népi, a liberális és a modernista csoportok léptek színre. Tárgyaltak és alkukat kötöttek itt is, ott is. De a nyilvános névadó személyiségek egyszer csak visszavonultak. A gyökeres változás hívei kilépésre kényszerültek. Mások műhelymunkába ásták magukat, „platformter-vezeteket” szerkesztettek „bel-ső használatra”. A harcedzett érdekcsoportok nem tűrték sokáig az értékelvűséget. Talán nem is értették. Ők az erőforrások birtoklását célozták meg. Megújulást ebben akartak. Tervüket a kétoldalú tárgyalások és a szándéknyilatkozatok mögött hajtották végre. Rejtve, keményen és sikeresen. Az MSZMP önfeloszlatása és az MSZP megalakítása is ebbe a keretbe tartozott. Nem sokkaljelentett többet egy hatásos szándéknyilatkozatnál. És nem jelentett kevesebbet a rejtett hatalmi folytonosság fedezeténél. Az utódpárt megszabadult az állampárt felelősségétől. Új nevével és jogállásával aztán a régi érdekcsoportoknak teremtett biztonságot az új körülmények között.VisszaélőkHa ez siker, csak a múlt átmentésében számított és számít annak. Az állampárt és az utódpárt az 1990-es választásokig érdekcsoportjainak kezére játszotta az életképes erőforrások tekintélyes részét. Esélyhez juttatta őket a kedvezményes privatizáció, hitel, külföldi tőke megszerzésében. Ráadásul a kezdő szakaszban. Mindez nem értékteremtő teljesítményből eredt, hanem kiváltságból. Ezek az érdekcsoportok így 1990 után is kiváltságos helyzetben érvényesíthették erejüket és akaratukat. Érvényesítették és érvényesítik is. Közben az 1989-es ellenzékből kiemelkedő jobboldal megnyerte az első szabad választásokat. Új szervezetek győztek, új programmal. Nemzeti, keresztény, polgári konzervatív értékeket és célokat képviseltek. Ezekhez igazodva alapozták meg a politikai, a közjogi, a társadalmi és a gazdasági rendszerváltozást. Vállalt értékeiket és céljaikat érvényesítették. Azt érvényesítették, amit vállaltak. Jobboldali értékelvű politikát műveltek. Másfelé még csak nem is kacsingathattak. A jobboldal és a rendszerváltozás lényegi kölcsönhatásban állt és áll egymással. Annyiban teljesedhetnek ki, amennyire függetlenné válnak az állam-szocialista birodalmi múlttól. Ez persze nem jelent biztosítékot a jobboldal sikerességére vagy hibátlanságára. Inkább feltételt és kényszert jelent. A jobboldalnak úgy kell politizálnia, hogy a társadalom és a nemzet mind nagyobb többségét meggyőzze a múlttal való szakítás szükségességéről. Saját sorsa is ettől függ. A jobboldal így nyíltságra van ítélve. Természetes ellenfele a baloldal lenne. A Nemzeti Kerek-asztal óta azonban különös szereposztás határozza meg az ellenfeleket. A jobboldalnak erős és elszánt ellenfele akadt. Ez az ellenfél viszont csak erejében és elszántságában mutatkozik meg. Hovatartozását nem tárja fel világosan. Baloldalinak és pragmatikusnak nyilvánítja magát. Hátterében azonban az államszocializmus állampártjából eredő érdekcsoportok mozognak. Ezek az érdekcsoportok elsősorban erőforrásaikról ismerszenek meg. Erőforrásaikat a múltból merítették, a jelenben gyümölcsöztetik, a mindenkori nyilvános ellenőrzés alól pedig lehetőleg kivonták és kivonják. Ha ez az érdek és akarat szervezetten jelentkezik, zárt önérvényesítő és önvédelmi szervezetben ölt testet. A pragmatikusságot így egyenesen megköveteli. Az értékelvűséggel viszont nem fér össze. Ilyen szervezetté vált a baloldal helyén működő legnagyobb erő, az eddigi MSZP. Pragmatikusságát bőséggel igazolja. Baloldali értékelvűsége azonban hibádzik. Tetteivel főleg érdekcsoportok önérvényesítését és önvédelmét szolgálja. A rendszerváltozás korában, szabadon választott kormányzó pártként is csak helyettesítette az értékelvű baloldalt. És akkor is, úgy is rosszul helyettesítette. Visszaélt történelmi bizonyítási lehetőségével. A jobboldalnak mindenesetre ezzel az ellenféllel kell számolnia és küzdenie. Ha küzdelembe bocsátkoznak, két síkon mozognak, és kétfajta eszköztárt használnak. Ez a kettősség a baloldali fél természetéből következik. Örökölt ésörökös érdekcsoportjai önként egy talpalatnyi helyet sem adnak fel ellenőrzés nélkül szerzett birtokukból. Elszánt utóvédharcot folytatnak. Ezen a síkon a rendszerváltozás demokratikus közérdekével, közjogi elvével és nyilvánosságával ütköznek. Utóvédharcukkal öntörvényű folyamatot indítottak el. Az ellenőrizetlenség tartományában szerzett gazdasági és szervezeti pozícióik megtartásáért visszautasítanak minden nyilvános számadást. Ez a visszautasítás nyilvános elszámoltatást és leleplezést gerjeszt. Erre ők ellentámadással válaszolnak. A leleplezés elől ellenleleplezés, a botrány elől ellenbotrány keltésével térnének ki. Az érdemi és nyílt politizálás síkjáról a botránypolitizálás és a bunkerpolitizálás ingoványába rántanának bele minden ellenfelet minden oldalon. Kényszerpályán járnak, és ellenfeleiket is kényszerpályára szorítanák. Pedig a jobboldal a Nemzeti Kerekasztal egyezményét korszakzárásnak és korszaknyitásnak tekintette. Közérdekű és nyílt politizálásba fogott. Hitt a hivatalos baloldal megújulási szándéknyilatkozatának. Magyarország államszocia-lizmus utáni első nemzeti konzervatív miniszterelnöke az államszocializmus utolsó miniszterelnökét bizalommal és bizakodással búcsúztatta. A jobboldal kezdeményezte alaptörvények kizárták a bosszút, még az utólagos elszámoltatást is. A nemzeti konzervatív politizálás közjogi, szellemi, erkölcsi és anyagi nemzetépítésben gondolkozott. Ezen az úton haladt, ahogy lehetett, ahogy tudta és bírta. A jobboldal most megint kormányra kerülve sem viselkedik másképpen. Tapasztaltabb lett, egyúttal a következetességet képviseli. A másik oldal nem ebben a keretben formálta ki az ellenfél szerepét. Megújulását nem tekintette határnak korszakzárás és korszaknyitás között. Engedett az érdekcsoportok folytonossági törekvésének. Forrásai-nak, eszközeinek, embereinek túlnyomó többségét az utóvédharcba vetette be. Politikai, szellemi és szakmai tevékenységének előterébe nem az értékelvű baloldali alternatívát állította. Önigazolásul arra hivatkozik ugyan, hogy állampártból demokratikus párttá alakult át. Ezt az irányultságot azonban maga korlátozta és korlátozza. Nem ártana amúgy tudnia, hogy a teljes átalakulás nem csak neki hiányzik.ÖnérdekvédőkErős és hatékony politikai szereplőről van szó. Befolyása mélyen érinti a politikai demokráciát és kultúrát. Sajnos torzítja és a természetesnél kiszámíthatatlanabbá is teszi. Ez a baloldalon tevékenykedő és küzdő ellenfél, a helyettes baloldal kihívást jelent a jobboldal számára. Kihívást igen, de mintát nem. A mai jobboldal keletkezése pillanatától bizonyítja, hogy a nyilvános értékelvű közpolitizálás a kenyere. A botránypolitizálást és a bunkerpolitizálást álpolitikusok álcselekvésének tartja. Ha válaszolnia kell rá, a közérdek és az ellenőrizhető közállapotok védelmében teszi. A küzdelemtől sem fél. De nyílt küzdelmet szeretne. Nyílt és érdemi politizálás nélkül csak akadozva lehet előrébb lépni a rendszerváltozásban. Fordítva is áll a tétel. Aki a nyílt és érdemi politizálást akadályozza, az nem híve a rendszerváltozás teljesedésének. A jobboldal a rendszerváltozást szolgálja. Legerősebb ellenfele a rendszerváltozást inkább saját szolgálatába állítaná. Ilyen ellenfél a helyettes baloldal. Ki is közelítene hát a jobboldalhoz? Milyen szándékkal? Maradjunk egyelőre ennél a kérdésnél.A szerző az MDF országos választmányának az elnöke

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.