Véget ért-e a forradalom?

A napjainkban uralkodó korszellemnek megfelelően igennel kell válaszolnunk a címben feltett kérdésre. Mindenütt béketörekvést látunk, még ott is, ahol háborús állapotok uralkodnak, és főként ott, ahol a nagyhatalmak csitítgatják a feleket – miközben fegyverszállítmányokkal táplálják a harci kedvet. Ennek ellenére, még ha fegyverszünet áll is be, észleljük a forradalom szelét, a nemzeti, szociális vagy a kultúrszlogenek hatását és terjedését. Mi ez a forradalom, amely az európai földrészen dúl, és többnyire más régiókban robbantja ki a lappangó konfliktusokat? Mintegy 30 évvel ezelőtt lappangó forradalomnak neveztem a jelenséget. Megfogalmazására az 1968-as események szolgáltatták az okot: az év májusi eseményei főpróbához hasonlóan megmutatták a forradalom lejátszódásának főbb fázisait: összecsapások a diákság és rendőrség között, kövek felszaggatása, autók fölégetése, Molotov-koktélok hajigálása – végül a sajtó átállása a diákok oldalára. De Gaulle elnök a Németországban állomásozó francia csapatoknál bújt meg, amíg aztán az „ellenforradalom” megnyugtatta, és visszatért a fővárosba. Amit az állítólagos kommunista munkások el sem képzeltek, azt a diákok, a fiatalok végrehajtották. Elfoglalták Párizst, mint 300 évvel azelőtt, a Fronde idején a XIV. Lajos ellen felkelő nemesség. Végül is nem sikerült, sem akkor, sem 1968-ban, de a „lappangó forradalom” tovább folytatta útját, mint 1789, 1830, 1848 és 1871 után. Minden esetben a burzsoázia nyert az ügyön, amíg meg nem szilárdította véglegesnek látszó hatalmát. Egészen 1968-ig, amikor új játszma kezdődött. Az új játszma kezdetét más-más időpontoktól lehet datálni. Számíthatjuk 1921-től, amikor a kommunista és a szocialista párt különvált. Nagyjából ugyanabban az időben verték le a marxistákat Németországban és egyebütt Közép-Európában; az angol Trade Unionok bemutatták modelljüket az amerikai gazdag szakszervezetek anyagi támogtásával. Később, 1941-ben megjelent James Burnham A menedzserek forradalmáról című fontos tanulmánya, amely leírja a közeljövő iparszervezési fordulatát. A menedzser tulajdonképpen átmenetet jelent az egyéni tulajdon és a demokratizálás között. Nem véletlen, hogy ez a roosevelti lappangó forradalom idejére esett, mint ahogy az sem meglepetés, hogy a Szovjetunióban is átvették a menedzseri rendszert a parancsuralom derekán. A különbség annyi, hogy Amerikában nem végezték ki a sikertelen menedzsert. Joggal nevezhetjük-e az 1968 utáni időszakot forradalminak, akár a lappangó jelzővel megtoldva? A forradalmat mindig a lakosság egy rétege, ha nem is osztálya képviseli, az ő érdekeinek megvalósítása a kitűzött cél, még akkor is, mikor a céltól eltérő portyázások színesítik az eseményeket. Jelenleg zavarja perspektívánkat az, hogy egy mind amerikaibb jellegű, osztály nélküli társadalom nem ismer, és főként nem ismer el társadalmi töréseket és különböző osztályokat. A globalizáció éppen azt jelenti, hogy a megkülönböztetések a régi világhoz és világnézethez tartoznak, most viszont útban vagyunk a nagy egység felé. Ilyenformán majdnem vallásos áhítattal hiszünk egy olyan polgárosodásban, amelynek részletei a kommunikáció ideológiájában csúcsosodnak, minthogy a végső konvergencia ezt tételezi fel. Ezt tételezi fel az Egyesült Államok hivatalosan elismert közgazdaságtana és ugyanezt Teilhard de Chardin 1960–70-es években oly népszerű konstrukciója: az evolúció az ómegapont irányába. Mindkettőnek volt materialista magyarázata is, de ez nem zárta ki, hogy – más célkitűzésekkel vegyítve – a gazdaságilag sikeres Amerika és a teilhardi evolúció elmélete kialakítsa az új, poszt 1968-as ideológiát. Ez remekül illett az új forradalmi rétegek szellemi, anyagi követelményeihez. Merem mondani, hogy annál is inkább, mivel ezzel egy időben a csillagászok táguló világegyetemre, centripetális erő által igazgatott univerzumra következtettek. Az ideológiaként is használható új világképet így ellensúlyozta az emberiség egységes felfogása, prózai nevén a globalizmus.A Kopernikusz és Galilei zászlaja alatt megtett fél évezredes kozmikus kaland után, úgy tűnik, visszatérőben vagyunk a geocentrikus világképhez, és ehhez formulákat, ideológiákat keresünk. Ennek megfelel az általánosan uralkodó kommunikációs tan, amely nem elválaszt bennünket, mint a közelmúlt agresszív jelszavai, hanem egységesít és központosít. Ez azt is jelentheti, hogy a hirdető- és poszterirodalom a nyugati ember elé vetíti a kielégülés megvételre és használatra kínált tárgyait, módszereit. Amiből manapság soha sincs elég – mint az előző gazdasági korszakban az anyagi javakból – az a kommunikációs eszköz, a vizuális és auditív összeköttetés mindennel, a kozmosztól a kereskedelemig. Olyan mohóság mutatkozik ezen a téren, mintha fizikai szükségletről lenne szó. Szinte mindegy, hogy a mohóság valódi vagy mesterségesen előidézett; sőt amennyiben mesterséges – virtuális –, még inkább hozzátartozik a világképünkhez, hiszen a kommunikáció mindenképpen csökkenti az emberek közötti távolságot. A lényeg a kép, a hang, a mozgás, a gesztus, vagy akár az értelmetlen történés (happening), az üvöltés – végül az erőszak, a brutalitás, a vadság. A most keletkező ideológia célkitűzése a kommunikációs hálózat megteremtése, amely az emberek közötti távolságot drasztikusan csökkenti; azáltal is, hogy a szavak kisebb szerephez jutnak, míg a fent említett, mélyebb rétegekből feltörő, artikulálatlan „üzenetek” és üzenettöredékek általánosakká válnak. Ez a fajta „forradalom” nem torkollik feltétlenül hatalomátvételbe vagy vérontásba, de éppen olyan „felforgató” hatása lehet, mint egy háborús helyzetnek. Hordozója meghatározhatatlan társadalmi réteg: fiatalok, diákok, szekták, a munkaerőpiac partvonalán sínylődők, örökké elégedetlen csoportok, valamint azok, akik státusukat erkölcsi tőkének tekintik: egy örökké nyugtalan univerzumban az ő kívánalmaik mutatják az éppen domináns irányt. Ennek a forradalomnak is az emberközelség van a zászlajára írva, de ez tulajdonképpen éppen annyira hamis, mint a korábbi forradalmak jelszavai: a Rousseau-é, aki kényszeríteni akarta embertársait a boldogságra, vagy az 1789-es forradalomé, amely a testvériség nevében működtette a guillotine-t. Avagy Marx szólama, a „világ proletárjai, egyesüljetek!” A globalizmus ígéretének eddig leghatékonyabbika! Mindez az emberközeli ideológia, a csökkenő távolság és a transzparencia jegyében született. Már-már azt a határt súrolja, amelyet Chesterton szabott az emberek egymáshoz való közelségének. Helen Blawatskyra célozva írta, hogy a felebaráti szeretet előfeltétele, hogy a szerető felek megőrizzék önmaguk énjét; másképpen nem szeretetről, hanem fúzióról, egybeolvadásról lenne szó. Gondoljunk közben arra, mennyire vesznek minket körül a kommunikációs forradalom és annak hírnökei, mondhatnánk fanatikusai! Ezek két csoportra oszthatók. Egyrészt ott vannak a technikusok tudományos eszközeikkel, akik akarva, nem akarva „technokratákká” válnak, hiszen áttekintik és uralják a gyártást, a marketing fázisait, a terjesztést. Másrészt a hívők, akik munkájukat emberiségmegváltónak tekintik, mert végső céljuk, hogy mindenki ismerje a másik gondolatát a percepciótól a tudatos szándékig. Ez olyan mentális, morális közegben válna valósággá (Teilhard de Chardin milieu divin-nek nevezte), amelyben az egyén, az értelem elmerül a nagy mindenségben (panteizmus, pánpszichizmus), vagy éppenséggel a nagy semmiben (a hindu brahman, azaz a világlélek, amely felszívja az egyént). Nyugati megközelítésben – amely alkotó és dinamikus jellegű – az uralkodási vágy erősebb, mint az ontológiai; a technokrata ambíciója, hogy uralkodjék anyag és ember fölött, hatalmasabb, mint panteisztikus hajlamai. Ebből ered forradalmi ideológiája. Ezzel szemben a keleti ember megelégszik azzal, hogy lassan megszabaduljon énjétől, és egy lépéssel közelebb kerüljön a nagy beolvadáshoz. Hogy mennyire képes a Nyugat magával ragadni a Keletet – ez már más kérdés. A soron következő forradalmi ideológia ismét a Nyugat bélyegét fogja magán hordani.