Üzenet Zsennyéből Székelyudvarhelyre – és vissza

Blaskó János szobrászművész, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola tanára szeptember közepén alkotásainak avatásán vett részt Székelyudvarhelyen. Alábbi élménybeszámolója művészi krédónak is beillik.
„Már megkezdődött a tanítás, de néhány napra, ünnepségre valósággal átszaladtunk Udvarhelyre feleségemmel. Emléktáblát és szobrot avatott a város szülöttének: a száz éve született Berei Soó Rezső akadémikusnak, egyetemi tanárnak és a Kós Károly iskola és kollégium polihisztor névadójának tiszteletére. Hogyan is kerülök országunk nyugati felének művészfalujából, Zsennyéről Székelyudvarhelyre? Az emléktáblát a Debreceni Egyetem Természettudományi Karának biológiai tanszékcsoportja megbízásából készítettem, mert a nemzetközi hírű profeszszor Kolozsvár és Budapest mellett Debrecenben is tanított.
Annyit tudtak rólam az egyetem vezetői, hogy jó kapcsolatot teremtettem az idők során a székely várossal, és a felkérést megtiszteltetésnek éreztem, bár a világhírű tanárt személyesen nem ismertem. Kötelességünk minden nagy magyar nevelőnek-művésznek, tehát tudósnak és alkotónak emléket állítani az anyaországtól elszakadt falvak, városok méltó helyein, hiszen több mint félszáz évig ezt nem tehettük. Nem tudatosította a magyar oktatáspolitika az ifjúság körében, hogy minden neves, híres, a világban érdemeket szerzett magyar tudós a mienk, és nekünk kötelességünk az ő eredményeik népszerűsítése, személyeik megismertetése éppen a fiatal nemzedékkel. Kós Károlyt, a múlt század alkotóművészét egész életemben tiszteltem, fölnéztem arra az Emberre – hadd íródjék nagybetűvel az ő becsülésére a szó –, aki Erdély és Magyarország mellett az emberiségé. Írt, épített, rajzolt, irodalmat szervezett, ha kellett, folyóiratot szerkesztett, illetve indított szülőföldje népének mindennapi szellemi-lelki gondozására. Megindultan álltam, és állok meg erdélyi középületei előtt, de hazai alkotásait is legnagyobb tisztelettel szemlélem. Kós Károly is a nemzet tanítója volt!
Soó Rezső professzor úr Székelyudvarhelyen született. Egyetemi tanári pályája Kolozsváron alapozódott, nemzetközi hírt-nevet-elismerést a budapesti és a debreceni katedrákon a botanikakutatás területén szerzett nemcsak magának, de egész tudományos életünknek. Az emléktábla elkészítését úgy éreztem teljesnek, hogy portréját is elkészítettem, és ráhelyeztem az emlékeztető alkotásra. A szülőváros által állított tábla mellett a Debreceni Egyetem felkérése során adományozott alkotás még inkább felhívja az utcán járók figyelmét a város nevezetes szülöttére.
Kós Károly szobrát nem köztérre, nem is megbízásra készítettem, hanem inkább magamnak. De az ismeretség Udvarhely vezetői-
vel kimozdította munkámat a zsennyei csendből, és ha egy iskola diákjait serkenti emberibb elhivatásra, akkor nem vonakodom, átadom. Az alkotások akkor élnek igazán, ha az emberek egyszer csak már a magukénak érzik azokat. Udvarhely polgármestere, Szász Jenő avatóbeszédében találóan idézte Kós Károly szavait 1918-ból. Amikor kinevezték a Budapesti Iparművészeti Főiskola tanárának, levélben köszönte meg az ajánlatot, így: »Hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám.« Beteljesedett. Erdély művészetének, közéletének egyik legkiemelkedőbb alakja lett azáltal, hogy szolgálta népét minden körülmény között. A közéleti Kós híressé vált mondását is felidézte a megnyitón: »Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.« Példa volt élete, példa helytállása, a majd’ teljes századot átért élethossz minden percében a magyarságot szolgálta határon innen és túl, olyan alkotói hőfokon, amely keveseknek adatik meg. A magam szerény tudása, tehetsége, meggyőződése alapján, követőként, többek között a nagy erdélyi művészek-alkotók útját, elkötelezett helytállását kívánom követni idehaza, a főiskolán, a műteremben, mert sok még a mi tennivalónk éppen ebben a megbolydult világban.”
Mit tehet mindehhez hozzá a krónikás, aki maga is részese volt az udvarhelyi eseményeknek? Talán annyit: nem véletlen, hogy a Kárpát-medencei magyarság két nagy alakját e székely városban idézték meg. Helytállást sugalló magatartásformákat, kormánypolitikusoknak is utat mutató példákat ugyanis az utóbbi időben épp az autonómia gondolatát vállaló Udvarhelyről kap az erdélyi magyar. Mondjuk ki, már-már az anyaországi is.