– Nem kalandor vállalkozás négy CD-t és egy könyvet egyszerre kiadni ma?
– Úgy is mondhatnánk, hogy túldimenzionált vállalkozás. Valóban az. A közönség, amelyik leül a nézőtérre – optimális körülmények között 100-150 ember ott van egy kisvárosi nézőtéren –, egyharmada soha nem hallott, csak a híremet tudta, nekik teljesen mindegy, mit énekelek. Az egyharmada azért jön be, mert olyan dalokat, verseket hallott tőlem korábban, amelyeket szeretne újra hallani. A fennmaradó harmad pedig tudja, hogy politizáló, gondolkodó ember vagyok, és kritikai hajlamom a dalokban is megjelenik, ők pedig ezt szeretnék hallani. Olyan lemezt még sohasem tudtam összeállítani, hogy ezt a háromféle igényt ki tudjam elégíteni. Olyan későn jött az első lemezem, hogy emiatt lehetetlen ilyet készíteni. Mert akár a popzenészeket, akár a komolyzenében a dal előadóművészeit nézzük, náluk is van egy felmenő ág: előbb a sikert megalapozó dalokból, majd ezt a sikert továbbvivő ragyogó szerzeményekkel folytatja a pályafutását a kiadványok dalainak megválogatásával. Én ezt nem tudtam megtenni, hiszen ’85-ben jött ki az első lemezem, a hatvanas évek pályakezdése után. S az a lemez már eleve úgy volt válogatva, hogy évről évre átszabtam a műsorát.
– Miért csak 22 évvel a pályakezdés után jött ki az első lemez, hiszen akkoriban gyakran felléptél a KISZ által szervezett különböző rendezvényeken is?
– Kétféle vezető réteg volt Magyarországon országos szinttől egészen a városi szintig: a legfelső rétegben abszolút kritikus véleménnyel voltak rólam, elítélően fogalmaztak velem kapcsolatban. De a második vonal, a legfelső szint második vonala is nekem szurkolt. Mihelyt eggyel feljebb vagy lejjebb kerültek, persze rögtön megváltoztak. A szemem láttára változtak meg emberek. Szegeden volt például egy városi KISZ-vezető, aki hevesen bólogatott Komócsin elvtárs elítélő véleményére, ami miatt lehetetlenné vált a szegedi jelenlétem mindenestül, ezért jöttem el onnan. Ez a KISZ-vezér aztán átkerült egy másik városba politikai munkatársként, ahol ő abszolút második helyezett lett, ott pedig örömmel fogadott, mintha a „mi fiúnk kölyke” lennék. Ilyen volt az egész ország, ilyen tudathasadásos. Mindenkinek megvolt a maga csatornája, amelyben működhetett, s én hiába énekeltem nagyon komoly verseket, hiába énekeltem a korosztályom és a kortársaim legszebb verseit, egy gitáros énekes maradtam, s így megmaradtam a második vonal kedvencének, míg az első vonal elítélt. Ezért szoktam mondani, hogy mire a rendszerváltás eljött, s ennek a színes, vagy inkább kétszínű vezető rétegnek a nagy része szétoszlott a különböző pártok között, nekem más feladatom nem maradt, mint hogy minden párttól egyenlő távolságban maradjak.
– Maradjunk még egy kicsit a szocializmus éveiben. Megindokolták valaha, miért ilyen későn jött az első lemez?
– Nem szerettek. Ennyi. Amikor egy tiszta verslemezt bevittem a hetvenes évek derekán – egyetlen saját szöveg sem volt talán rajta –, Bors Jenő, a hanglemezgyártó igazgatója felszólította Koncz Zsuzsa szerzői környezetét, hogy na, ilyen lemezt kell csinálni. Meg is született az a ragyogó lemez, csak sajnos olyan versek vannak rajta, amelyeket én is énekeltem, tehát az én forgatókönyvemet énekelte el Zsuzsa, ami persze nem baj, hiszen ezek a költemények közkincsek.
– A ki nem adott lemezeken kívül ért-e valamilyen retorzió azokban az évtizedekben?
– Nagyon sok kihallgatás volt, zaklatás, behívattak gyakran a területileg illetékes rendőrségre, főleg a március 15. és október 23. előtti hetekben, napokban. Volt olyan március 15-e, amikor minden középiskolába és egyetemre reggeltől estig előadásokat szerveztek, s pénzt is adtak rá, hogy nehogy kimenjenek az utcára a diákok. Négy-öt előadóművésszel és versmondó színészekkel közösen én is felléptem ekkor az iskolákban. Én azt hittem, milyen népszerű vagyok, hogy egy nap kilenc előadásom van teljes gázsiért, s teljesen meglepődtem, amikor megtudtam, hogy nem erről van szó. Nyilván a rákövetkező nemzeti ünnepen egy darab ilyen előadást sem vállaltam. Persze a srácoknak az iskolákban tetszett, hogy mi ott vagyunk, hiszen ugyanazokat az Utassy-sorokat énekeltem – Talpra Petőfi! Sírodat rázom, meg hogy a jognak asztalánál lopnak –, mintha nem is ott lettem volna. De volt olyan március 15-e is, amikor Budapesten nem léphettem föl, ezért körbeénekeltem a fővárost. S volt valami óriási cirkusz aznap Pesten, két nap múlva be is hívattak, felelősségre vonva, hogy én is részt vettem ezen. Mondtam nekik: de hát én bizonyítani tudom, hisz maguk tiltották meg, hogy itt legyek, én ezért a városon kívül voltam. De hát az ön dalait énekelték, felelték, s ne is mondjak semmit. Szóval a dalaimat tartóztatták le vagy rendelték kihallgatásra. Egyébként mindig arra voltak kíváncsiak, hogy honnan és kitől szedem én ezeket a gondolatokat, kik inspirálnak arra, hogy ezekről beszéljek, énekeljek. Ez volt mindig a központi problémája a hatóságoknak, s nem jutott eszükbe, hogy ez mind megjelent irodalmi alkotás, ha nem könyvben, akkor folyóiratban vagy szerzői esteken bemutattuk már ezeket a műveket.
– Mennyiben változtatta meg a rendszerváltás a te munkásságodat, életedet? Sokak szerint a versnek, éneknek ma már sokkal kevesebb jelentősége van, mint a diktatúra idején volt.
– Nagyon sok embernek most jelent csak igazán bizonyosságot, hogy a versnek igaza volt mindig. Azok, akik a versre építették környezetismeretüket, múlttudatukat, magyarságtudatukat, azok azt mondták, hogy helyesen gondolkodtak eddig. Akiknek pedig semmiféle gyökerük, kapcsolatuk nem volt, azoknak olyan mindegy, hogy volt rendszerváltás, vagy nem volt. Én a kilencvenes években a történeti énekekhez fordultam, s ma már ötszáz év magyar történetét adom elő énekben. Egy-egy kisváros gyülekezeti termében összejön egy kisváros értelmiségijének a negyede, odajönnek diákok és olyan szülők, akik valamikor engem hallottak, s ott van egy keresztmetszete a településnek a nézőtéren. S tíz alkalommal egy évad során újra és újra eljönnek – most már 6-7 éve csinálom ezt, én szabadiskolának hívom –, s végigmegyünk a történelmen, utána pedig beszélgetünk arról, hogy most mi van velünk. Sokkal összetettebb egy ilyen verséneklőnek a dolga, mint amilyen én vagyok, ilyen típusú dolgokat más nemigen csinál. Így járom a határon túli kulturális centrumokat is. Harcmodort kellett változtatnom, tanítóbb jellegűvé kellett válniuk az előadásoknak, figyelmeztetni kell az embereket, hogy a tudásuk fundamentumából hiányzik valami. S ez természetes is, hiszen a szocialista ideológiai oktatásból hiányoztak bizonyos gondolatok, téglák, cserepek, a tudásnak a biztosítékai. Én kimondom, ezért nem biztos, hogy szeretnek az emberek, de ezek nélkül összedől, ami alattuk van. Ezt a lélek- és tudatépítő, történelmi ismereteken keresztül építkező előadásmódot, amit én képviselek, nem lehetett a szocializmus idején megvalósítani, itt csak napról napra lehetett élni, végigénekelni egy ilyen-olyan repertoárt.
– Pályafutásod során mindig komoly szerepet játszott a határon túli magyarság, sokan a te dalaidból ismerhettek meg olyan magyar költőket, akiket idehaza elhallgattak. Azóta is járod az elszakított területeket. Mit látsz, hogyan változott a „kintiek” élete?
– Most nálam a Délvidék kapott hangsúlyosabb szerepet. A helyi lakosság, az anyukák és apukák elmondják, hogy vége. Vége! Az alapiskolában az első négy osztály magyar, öttől fölfelé pedig szerb. Egy ötödikbe menő gyerektől nem lehet elvárni, hogy egy nyáron nyelvet váltson. Ez képtelenség. Ezt a hatalom nagyon jól tudja, s ezért a szülők bizony vagy kénytelenek otthon szerbre tanítani a gyermeket valami konyhanyelvszinten, ami egyébként biztos kevés lesz, vagy eleve szerb iskolába íratják, s otthon is szerbül beszélnek vele. Így nem jut igazán tudáshoz soha. Szlovéniában például, ahol vegyes a lakosság, kötelező mindenkinek mindkét nyelvet tanulnia. Mikor Bácskában vagy Bánátban horvát katolikus papok érkeznek a magyar falvakba, akkor már a lelki élettel is baj van, mert kénytelenek horvátul hallgatni az igét, amit már egyébként szerbül sem értettek, mert magyarok. S itt mondják, hogy a magyar gimnáziumot meg kell erősíteni, mert ez az utolsó lehetőség. De egyébként csak a fogyásról számolnak be az emberek, s a szinte kilátástalan helyzetről. Az nincs tudatosítva senkiben, hogy ők, a határon túli magyarok egy nagy egésznek a részei. Csak az van tudatosítva, hogy ő az a megátalkodott magyar, aki elveszi az életteret a szerbek, a románok, a szlovákok vagy az ukránok elől. Szörnyű, hogy az oktatáson belül nincsen egyetlen olyan foglalkozás sem, amikor ezt tudatosítanák. Mondok egy érdekes példát. Agrármérnökképzés Belgrádban van, s ez a nándorfehérvári egyetem nem tanítja például a leendő agrármérnököknek a bácskai, bánáti, szerémségi földek megművelésének a módozatait. Minden agráregyetemen tanítják, hol, milyen földek vannak. A belgrádi egyetem ezt nem tanítja. S azok a magyar fiúk, akik eljutnak ide, szerb nyelvvizsga árán, hogy legyen jó vajdasági agrármérnök belőlük, ezután átjönnek Magyarországra, beiratkoznak az itteni agrárszakra, hogy megtanulják, hogyan kell művelni az otthoni földet. Itt valamilyen tudathasadás van tehát: nem tekintik talán a tankönyvcsinálók véglegesnek ezt az állapotot? Én csak arra tudok gondolni, hogy az ő oktatói felelősséggel megáldott agyukban nem is jogos ez a terület, amit ők birtokolnak, ezért nem is tanítják.
– S a Felvidéken mi a helyzet szerinted? Honnan ez a magyarverő gyűlölet még mindig a szlovákokban?
– A Felvidékre a hetvenes évek óta járok. Érdekes tapasztalat, hogy a református és a katolikus területek, közösségek mennyire különböznek egymástól. A református családokban szinte nincs vegyes házasság. A református gyerekekből több jár magyar iskolákba, a katolikus vegyes házasságok majd mindegyike szlovák iskolába járatja a gyerekét. Ez az első, amit tudomásul kell venni. Hogy miért van ez a felekezetek közötti különbség? Talán azért, mert a csehszlovákiai, majd szlovákiai katolikus egyházi vezetők tudatosan alkalmaztak szlovák anyanyelvű papokat, így a lelki élet nyilván ebbe az irányba megy. A másik, hogy a szlovák nyelv mint anyanyelv körülbelül 150 éves. Beszéltek ők szláv nyelven persze korábban is, de valamikor a XIX. század közepén kezdtek el csupán szlovák szótárt készíteni. Ma már egy munkabizottság ül a szótárkészítő irodákban és készítik a szlovák szavakat, de még mindig nincs kész a szótár. Tehát egy honfoglaló, nyelvét alakítgató nemzetről van szó, s az ilyen nemzet pedig erőszakos, ezt egész Európának tudomásul kellene venni, ha már Európa igényt tart a szlovák jelenlétre is. Ez az évszázadokig a Magyar Királyság nemzettesteként élő nép most önálló nemzet akar lenni, s így útjában van neki minden és mindenki. Ezek az „apróságok” mind azt mutatják, hogy ha egy nemzet szeretne önállóságot kivívni magának, akkor akar egy olyan „ringet” is, ahol mindig az övé lehet az első ütés, mert ez adja meg számára a biztonságot. Én ezt látom az öldöklő harc mögött, amit most folytat a szlovák kormányzat. Néha egy-egy vitát humorral ütök el. Azt mondom, túl komoly arccal, hogy a hegyekbe húzódott elszlávosodott avarokkal élünk ezer év óta a Kárpátokban. Ezen mindenki mosolyog, és a történelem messzi évezredébe merülnek gondolataik.
– Visszatérve a most megjelent lemezgyűjteményre: kiknek ajánlod ezt a száz dalt?
– Olyanoknak, akik szeretnék meghatározni önmagukat. Én ezekkel a lemezekkel is megmutatom, hogy meg tudom határozni önmagamat saját dalaimon, szövegeimen keresztül, még ha „át is ment” rajtam több gyorsvonat és intercity és távolsági buszjárat is. Ez a szövegerdő a hatvanas évektől máig elmondja, hogy mit gondolok a világról, s azt javaslom, mindenki gondolja végig ennek kapcsán, hogy ő mit gondol a világról. Azoknak ajánlom tehát, akik ebben a nagy közösben kinyitott zakóval, kigombolt ingnyakkal – „sírig kihajtott gallérral”, ahogy Szervác József mondta Ratkó Józsefet búcsúztató versében – akarnak részt venni. Mindenki így tárja fel önmagát, ahogyan én ebben a száz dalban.
– Hanglemezboltokba ez a lemezed sem kerül...
– Az internetes oldalamon viszont megrendelhető, vagy a koncerteken juthatnak hozzá az érdeklődők, ahogyan ez a korábbi lemezek esetében is történt.
*
Ízelítő Dinnyés József lemezéről hangban és szövegben:
Ezt a napot is megértük
van, aki tovább épít templomot házat iskolát
van, aki zárkózottan semmit sem csinál
van, aki irgalmat bizonyít hitetleneknek
van, aki levelet ír rég látott szeretteinek
Ezt a napot is megértük
estig még van egy kis idő
hogy valami jót tegyünk
ne halasszunk semmit holnapra
van, aki figyelmesen meghallgat panaszkodókat
van, aki színesítget elszürkült hétköznapokat
van, aki bocsánatért keresi megsértettjeit
van, aki elfelejtett ígéret számláját törli
Ezt a napot is megértük
estig még van egy kis idő
hogy valami jót tegyünk
ne halasszunk semmit holnapra
van, aki szétszéledt családját egybegyűjti
van, aki pártosodott múltjától még ma búcsút vesz
van, aki egyszerűen átfordul másik oldalra
van, aki oltalmat nyújt elesett bátortalannak
Ezt a napot is megértük
estig még van egy kis idő
hogy valami jót tegyünk
ne halasszunk semmit holnapra
