Michael Baytől eltérően, aki bármit instand hülyeséggé tud varázsolni, Cameron úgy gondolta, hogy a látványt megfékezi egy kicsit a történettel. Úgy próbálta megalkotni az Avatart, hogy egy gyereknek is pofonegyszerű legyen. Hogyan is kotyvasztotta ezt össze? Vette mindennek az alapját: az emberek rosszak. 2154-et írunk, és a Föld haldoklik. A túléléshez szükségünk van egy ásványi anyagra, az unobtainiumra. Ehhez el kell ám utaznunk a Pandorára, és meg kell győznünk az ott lakó bennszülötteket, hogy ugyan adják már ide azokat a kavicsokat. Ők kék bőrűek, sárga szeműek, 3 méter magasak, na’vinak hívják őket, állandóan a fákat ölelgetik és utálják a tolakodó embereket. A na’vik jók, de ugyanarra a sorsra kárhoztattak, mint Amerika őslakói. Persze ha nem vagy amerikai, netalán vietnami vagy iraki vagy, akkor Cameron jól oldalba bök a Farkasokkal táncolóból vett utalásokkal meg olyan feltételezésekkel, hogy a népirtók szívében ez dübörög: „terrorral a terror ellen” meg „sokk és félelem”. Hát szó, mi szó, a párbeszéd nem Cameron erőssége. Ám hiába ordas nagy kliséhegy az Avatar teljes sztorija, felesleges belekötni.
A férfitól, aki még a Titanic tragédiáját is rózsaszínbe bújtatta, nem is várhatunk mást, mint hogy itt is sző egy kellemes szerelmi szálat. És ahogy Leonardo DiCaprio Jackje beleszeret Kate Winslet Rose-ába, úgy adja oda a szívét Jake Sully (Sam Worthington), a lebénult tengerészgyalogos is Neytirinek (Zoe Saldana), a na’vi hercegnőnek. De hogyan is lehet ez? Itt jön a képbe dr. Grace Augustine (Sigourney Weaver) és az ő tudós csapata, akik összekeverik az emberi DNS-t a na’vikéval, hogy így létrehozzanak egy avatart, aki segít a beépülésben. Jake csak fekszik, miközben az avatarja úgy felugrik, mint a Watchmen dr. Manhattanje.
Sokan úgy gondolják, hogy – teljesen paradox módon – a film hátránya az, ami az előnye is: a mindent vivő animáció. Általában mindenki mély értelmet keres a filmekben, világmegváltást és miegyebet. De Cameron most úgy alkothatott, ahogy egy kisgyerek legózik. A lényeg a csúcsra járás, a szórakozás volt, és nem az, hogy a játék közben megtanulja az építészet alapjait. Persze mondhatnánk, hogy „jaj, a természettel harmóniában kell élni”, meg hogy „nekünk nincs más lehetőségünk, egy Földünk van”. De aki ilyeneket akar hangoztatni, az miért néz meg egy filmet? Itt eleve tapsolnék annak, aki mondjuk egy 8 szálon futó cselekmény mellett még a hatásokra és a vizuális effektekre is figyelni tudott volna.
Lenyűgöző belegondolni, hogy a két főszereplő közös jelenetei mind digitális trükkök sorozata. Kicsit retro diszkó érzése támad az embernek, hogy a mohaszerű aljnövényzet lépésre világít, de sebaj. Az egész film teljesen felfedezős, az apró dolgoktól haladunk, hogy megismerjük a Pandorát. Cameron az Avatarért kamerarendszert fejlesztett, az alapoktól felépített egy CGI-világot, a színészek mimikáját szenzorok segítségével transzformálták a számítógépbe, ők szerencsére nem csak CGI-bábok. Hosszú idő óta ez volt az első látványorgiás film, amely beszippantotta az embereket, és senki nem őrjöngene, ha kék lényes szappanoperát készítenének – ilyen technikával. Aki először ült Imaxban, az még olykor a kezét is ki-kinyújtotta, hogy megérinthesse a leveleket. Egy ilyen után megdöbben az ember, és elismerően bólint. Jó úgy nézni egy filmet, hogy az ember érzi a mélységet, a rá szálló virágokat a bőrén.
A film utolsó harmadában az emberek és a na’vik között zajló csata úttörő keveréke a digitális és az élő felvételnek. Oké, lehet, hogy egyeseknek nyugtalanító, hogy a békét összezúzzák a vizuális effektek. De az Avatar nem egy hollywoodi dajkamese, mármint kimondottan nem a történet a fontos benne. Ez a film kitárja a kapukat, és lassan már nem lesznek határok, milyen filmek is születhetnek.
