Lenyűgöző belegondolni, hogy a két főszereplő közös jelenetei mind digitális trükkök sorozata. Kicsit retro diszkó érzése támad az embernek, hogy a mohaszerű aljnövényzet lépésre világít, de sebaj. Az egész film teljesen felfedezős, az apró dolgoktól haladunk, hogy megismerjük a Pandorát. Cameron az Avatarért kamerarendszert fejlesztett, az alapoktól felépített egy CGI-világot, a színészek mimikáját szenzorok segítségével transzformálták a számítógépbe, ők szerencsére nem csak CGI-bábok. Hosszú idő óta ez volt az első látványorgiás film, amely beszippantotta az embereket, és senki nem őrjöngene, ha kék lényes szappanoperát készítenének – ilyen technikával. Aki először ült Imaxban, az még olykor a kezét is ki-kinyújtotta, hogy megérinthesse a leveleket. Egy ilyen után megdöbben az ember, és elismerően bólint. Jó úgy nézni egy filmet, hogy az ember érzi a mélységet, a rá szálló virágokat a bőrén.
A film utolsó harmadában az emberek és a na’vik között zajló csata úttörő keveréke a digitális és az élő felvételnek. Oké, lehet, hogy egyeseknek nyugtalanító, hogy a békét összezúzzák a vizuális effektek. De az Avatar nem egy hollywoodi dajkamese, mármint kimondottan nem a történet a fontos benne. Ez a film kitárja a kapukat, és lassan már nem lesznek határok, milyen filmek is születhetnek.
