Azon a sajnálatosan racionális felismerésen alapszik, hogy a társadalmi és gazdasági pozíciónak, valamint a képzettségnek, teljesítménynek semmilyen köze nem volt egymáshoz a posztkommunista Magyarországon. Elég, ha kis Gyurcsányokká akarunk válni. Elegendő, ha az adott szónak annyi becsülete van előttünk, mint egy lemészárolt levéltetűnek, és ha le akarunk gázolni mindenkit, már kandidálhatunk a magasabb posztokra. Minek ide tanulás, tisztesség, erkölcs? Ugyan kérem, avítt fogalmak ezek, a történelem kukájába velük. Tessék csak megnézni, milyen kevesen jelentkeznek reálszakokra. Hányan akarnak fizikusok vagy kémikusok lenni? Ha ez lett volna hajdan a trendi, ma nem lenne a magyarságnak és a világnak Neumann Jánosa, Teller Edéje vagy Szilárd Leója, de Oláh Györgye sem. De mit is beszélünk? Már tanáraik sem lettek volna. Ki az az élhetetlen, aki vállalja a szegénységet egy mindent a pillanatnyi üzleti érdekeknek alárendelő, lótuszevő rendszerben? Kimutatás készülhetne arról, mennyire alászállt a közgazdasági, pénzügyi szakmák becsülete. Nem csoda, amikor financiális kóklerek, közgazdásznak látszó személyek trafálják el mindig a szarva közt a tőgyét gazdasági vonalon.
(Magyar Nemzet, 2011. július 6.)
origo.hu
Pánik van Brüsszelben: Orbán Viktor szövetségesei sorra nyerik a választásokat
