A cselekvő állam

A közigazgatás a mai ember életének egyik legfontosabb tényezője lett. Hatásköre egyre tágul, mert szaporodnak azok a feladatok, amelyeket a technika és a kapitalizmus mai fejlettsége mellett csak a közület tud megoldani. Hogyan oldja meg a közigazgatás e feladatokat, s mekkora az emberek befolyása rá? Hogyan szolgálhatja a lehető legjobban az állam, a végrehajtó hatalom az egyént és a nemzetet? E kérdéseket fogalmazta meg Magyary Zoltán, a magyar és az európai közigazgatás-tudomány kiemelkedő alakja a két világháború között.Az állam- és jogtudományi diplomát, államszámviteli képesítést szerzett közigazgatási szakember 1910-től húsz évig volt mintaszerű köztisztviselő, sőt szenvedélyes hivatalnok a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, ebből egy évtizedig gróf Klebelsberg Kunónak alárendelt kulcsemberként vezető posztokon teljesített szolgálatot, s vett részt a minisztérium reformjában, a tudománypolitika, tudományigazgatás korszerűsítésében és a kultúrdiplomácia fejlesztésében. 1931–33 között racionalizálási kormánybiztosként kidolgozta a magyar közigazgatás gazdaságosságának és eredményességének biztosítását célzó, átfogó reformprogramját, amelyet a politika nem méltányolt. Közben tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki a Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol a Rockefeller Foundation támogatásával létrehozta a Magyar Közigazgatás-tudományi Intézetet. A tanszék- és intézetvezető professzor a harmincas években számos nemzetközi tudományos konferencián vett részt, s az 1936-os varsói kongresszuson a Nemzetközi Közigazgatás-tudományi Intézet egyik alelnökévé választották. 1938-ban megindította a Közigazgatás-tudomány című folyóiratot, majd 1942-ben megjelent főműve: a Magyar közigazgatás. A professzor feleségével, Techert Margit filozófussal 1944 októberében a közelgő front elől Tatára (szülővárosába) költözött, majd 1945 tavaszáig a héregpusztai erdészlakban rejtőzködött. Március 24-én a megszálló orosz katonák okozta testi és lelki megaláztatásnak közös öngyilkossággal vetettek véget.„Nézeteim könyveimben világosan és kellő részletességgel megtalálhatók. Ezért igényt tartok arra, hogy rólam csak könyveim alapján és meghallgatásommal mondjanak ítéletet” – írta halála előtt a Küzdelem a haladásért című önéletrajzi emlékiratában jó fél századra feledésre ítélt Magyary Zoltán. Hogy mennyire értékes és meglepően időszerű a közigazgatási szakember, egyetemi professzor és intézeti tudós életműve, azt meggyőzően bizonyítja a Magyar Panteon sorozatban Saád József szerkesztésében nemrég megjelent válogatott kötet. A globalizáció, a nemzetek fölötti struktúrák és az információs társadalom korában, amikor sokan a nemzetállamok „elhalásáról”, de legalábbis a népképviseleti parlamentnek felelős kormányok szerep- és hatáskörszűküléséről beszélnek, a nemzeti szuverenitást és a közjót (hatékonyan) szolgáló, „cselekvő állam” védelmezői gazdag szellemi muníciót kaphatnak nézeteikhez, terveikhez Magyary állam- és közigazgatás-tudományi munkáiból.Az államnak arra kell törekednie, hogy az emberek ne csak kényszerből, hanem meggyőződésből is ragaszkodjanak hozzá. Az állam az emberek számára annyit jelent, amennyit a közigazgatása ér – állítja Magyary, aki szerint ne mondjunk le a XIX. századi jogállam vívmányairól, de lépjünk túl rajtuk. A központi és a helyi hatóságoknak a paragrafusokon túl az embert, a közösséget is nézniük és képviselniük kell, a jogszerűségen túl az eredményességet is figyelembe kell venniük. Vezérfogalmai az amerikai vezetéstudományból kölcsönzött eredményesség és gazdaságosság. A „tudományos üzemvezetés” tapasztalatai alapján megállapítja, hogy a kormány adminisztratív funkciója legalább olyan jelentős, mint a politikai.Magyary felfogásában az ideáltipikus kormányzás élén az erős, egyszemélyi végrehajtó hatalom (erre legjobb példa az Amerikai Egyesült Államok elnöke) és a közvetlenül neki alárendelt közigazgatási vezérkar áll. Úgy látta (1938-ban, a totalitárius államok – a szocialista Szovjetunió, a fasiszta Olaszország, a nemzetiszocialista Németország – „fénykorában”), hogy a nemzetek egymással folytatott küzdelme a végrehajtó hatalmak eredményességén dől el, amelyet megsokszorozhatnak az egységes közigazgatási vezérkarok. A magyar tudós elismeréssel írt a harmincas évek kollektivista és diktatórikus államainak államigazgatási intézményeiről és teljesítményeiről is, de az angolszász államok forradalom nélküli, evolúciós átalakulását tekintette a legjobb példának az általa szorgalmazott magyar közjogi és közigazgatási reform szempontjából. Magyary nem a totalitárius, hanem az angolszász típusú, erős, cselekvő államot állította mintaképül a modern tömegdemokráciák kihívásaival szemben tehetetlenkedő, ókonzervatív Magyarország elé.„A fő kérdés nem az, hogy a demokrácia vagy az autoriter rendszer jobb-e, hanem az, hogy a végrehajtó hatalom mint a mai állam legfontosabb funkciója, megkapja-e legeredményesebb működésének feltételeit” – summázza álláspontját élete vége felé Magyary. Olvasójában az a benyomás alakulhat ki, hogy számos felvetését, kérdését, következtetését és javaslatát érdemes megfontolniuk a XXI. századi magyar (nemzet)állam új szerepéről és feladatairól felelősen gondolkodó politikusoknak, szakembereknek és értelmiségieknek egyaránt.(Saád József: Magyary Zoltán. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000. Ára: 2200 forint)