Engedtek a ’68-ból

Hogyan lett az 1968-as, maoista diáklázadók „Tüzet a vezérkarokra!” csatakiáltásából „Gyerünk a vezérkarokba!” Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt? Joschka Fischer, Daniel Cohn-Bendit, Haraszti Miklós, a nagy ugrás és az igazi Mao.Állítólag mikor Maót arról kérdezték, vajon eredményes volt-e a francia forradalom, így válaszolt: „Ezt még túl korai lenne megmondani.” Mao 1976-ban meghalt, így ma már sosem tudhatjuk meg, elérkezett-e az idő, hogy e kérdésre igazi választ adhassunk.Európában viszont, Mao halála után 25 évvel, igazi „nagy ugrás”-ra (Mao egyik jelszava) került sor: egyre hangsúlyosabb kormányzati és politikai szerepet vállal az az elit, amelynek tagjai zsenge ifjúságukban Mao vörös könyvecskéjét lobogtatva vonultak az utcára – Keleten és Nyugaton egyaránt.Elhamarkodottan ítéltek-e tehát azok, akik – Mao Ce-tung bölcsességére fittyet hányva – a lázongó diákság, a „nagy generáció” lecsendesedésével hátradőltek kényelmes foteljeikben, és a reagani, thatcheri új konzervativizmus igézetében teljesen leírták a ’68-asokat? Vagy akik a berlini fal leomlásával úgy vélték, az akkori, szélsőbaloldali diákharcosok már sosem térhetnek vissza a nagypolitikába?Az új baloldal nem várt európai sikerei csattanós választ adhattak erre a kérdésre; nem mintha a „nagy”-nak nevezett és most ismét „helyzetbe” került generáció oly sok mindent megőrzött volna Mao és Trockij tanaiból. De talán épp ez az oka, hogy Joschka Fischer, Cohn-Bendit és a többiek számára az elmúlt néhány esztendő egyszerre jelenthette a sosem tapasztalt hatalom és a szembesítés-szembesülés éveit.„Elfog az abszurd érzés is, hogy az idővel lehetetlen elszámolni: az a bizonyos hamleti, hogy »ez mind én voltam egykor?«” – fogalmazott megnyitóbeszédében Haraszti Miklós (a hatvanas években egyetemistaként maga is „kultúrmaoista”, jelenleg a magát liberális pártként meghatározó SZDSZ ügyvivője, a Magyar Rádió árnyékkurátora) a múlt hét vasárnap, mikor a budapesti Centrál Galériában megnyitotta a Kelet vörös című kiállítást (a tárlat a brit Westminster Egyetem Demokráciakutató Központjának a kínai kulturális forradalmat [1966–1976] bemutató propagandaplakát-gyűjteményén alapul).Sokaknak furcsa lehet, de a hatvanas évek Magyarországán, a szovjet megszállás alatt és az 1956-os forradalmat követő megtorlások után, éppúgy akadtak Mao tanait szívükbe záró, renegát egyetemisták, mint Nyugaton (ők így „balról előzték” a Moszkvához hű MSZMP-t).A hazai maoizmus kezdeteit az a Vietnami Szolidaritási Bizottság jelentette, amely 1965 nyarán a KISZ bábáskodásával alakult meg Pór György vezetésével. A bizottságból később – a források szerint főként személyes okokból – kiszorult Haraszti Miklós, így 1968-ban már nem találjuk az úgynevezett Pór-per vádlottjai között, akiket „államellenes összeesküvés” miatt állítottak bíróság elé. A három fővádlottat akkor 6–8 hónapos felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtották (Pórt és Harasztit maoista szektásságuk miatt már korábban eltávolították az ELTE bölcsészkaráról).Haraszti Miklós – saját elmondása szerint – már 1968-ban szakított a maoista tanokkal, és innentől kezdve egyre inkább azokat a nézeteket képviselte, amelyek később az úgynevezett „demokratikus ellenzék” köreiben teljesednek majd ki Magyarországon. (Ez az ellenzéki kör – jóllehet az idők folyamán egyre élesebben szembehelyezkedik az MSZMP-vel, és ellenzékiként maga Haraszti Miklós is súlyos retorziókat szenved el az akkori hatalom részéről – mindvégig megőrzi baloldali jellegét. „Soha nem szerettem a »demokratikus ellenzék« szót, amit Haraszti Miklós talált ki, minden átmenet nélkül behelyettesítve a baloldali ellenzék kifejezést a demokratikus ellenzékre” – dohogott egy néhány évvel ezelőtt adott interjújában az azóta elhunyt legendás ellenzéki, Krassó György.)Haraszti Miklós lapunk kérdésére hangsúlyozta: a kiállítást megnyitó beszéde nem tekinthető kései számvetésnek.– Soha nem titkoltam múltamnak ezt a részét. Az 1968-at követő húsz évben illegális folyóiratokban, az akkori demokratikus ellenzék szamizdatjaiban már tulajdonképpen leírtam a most elmondottakat, ugyanezeket a gondolatokat – jelentette ki a politikus, elismerve ugyanakkor, hogy voltaképp az egész beszéd arról szólt, „milyen kiásható okai lehetnek” annak, hogy huszonévesen a hatvanas években magyar egyetemisták, hacsak rövid időre is, de hinni tudtak a kínai kulturális forradalom eszméiben.– Amivel ma érzelmileg nehéz elszámolni, az az, hogy akkor miért nem éreztünk rá, mennyire ellentmondásos, hogy ez a forradalom a szabadságot, az egyén felszabadítását jelentette nekünk, miközben valójában ijesztően kollektív volt – fogalmazta meg ezzel kapcsolatosan egyik legfontosabb kérdését Haraszti Miklós.Bár erre a kérdésre nehéz egyértelmű választ adni, Haraszti fontosnak tartja megjegyezni, hogy akkoriban a maoizmus „nyugati csempészárú” volt, ahogy beszédében is hangsúlyozta, „Marx, Mao és Marcuse kaliforniai divat volt, rockzene mellett terjedő”. Hozzátette: az akkori, tekintélyellenes „új” baloldaliság, a „hippizmus”, a „rockerizmus”, az erőszakmentes ellenállás, a hatvanas éveknek ez a hihetetlen keverék ideológiája szemben állt az akkor Európa keleti felén uralkodó dogmatikus marxizmussal.– Nyugaton a maoizmus iránti fogékonyságnak fő oka a tudatlanság volt: a Kínában történtekről akkoriban ugyanis meglehetősen kevés hiteles információ jutott el Európába – adta meg a választ Harriet Evans, a kollekciót őrző Westminster Egyetem történésze arra a kérdésünkre, miért is bizonyultak oly vonzónak Mao tanai a polgári demokráciákban élő diákok számára. – Az akkori diákmozgalmak fiataljainak körében tartotta magát az az elképzelés, hogy a szovjet típusú társadalmakban meghalt a szocialista forradalom ügye, és hogy ezzel szemben Kína jelenti az alternatívát – mutatott rá a történész, aki a ’68-as diákmozgalmakkal kapcsolatosan szintén a lázadás motívumát hangsúlyozta.Annyiban mindenképpen összehasonlítható a kelet- és a nyugat-európai mozgalom – tehetjük hozzá –, hogy Nyugaton ezeknek a lázadóknak – amennyiben megmaradtak a röplapgyártásnál – aligha kellett a hatalom súlyosabb megtorlásával számolniuk, éppúgy, ahogy – az 1968-as Pór-per akkori körülmények között igen enyhének mondható büntetésétől eltekintve – Magyarországon sem. Ám amíg a vasfüggönyön túl a szabadság fogalmát a párizsi barikádok diákvezetőitől eltérő módon értelmezők éppily büntetlenül hirdethették tanaikat, Magyarországon 1966–68-ban még mindig több száz olyan rab töltötte súlyos büntetését Kádár János börtöneiben, akiket tisztán politikai okokból ítéltek el az akkori hatóságok, és akik közül egy sem volt „kultúrmaoista” ...Az utóbbi időben főként Nyugaton mutatkozik érdeklődés az ismét reflektorfénybe került egykori diákvezérek múltja iránt. A hazai gyakorlattól eltérően – amelyben főként az egykor szintén Haraszti körébe tartozó Demszky Gábor főpolgármester és SZDSZ-elnök maoista múltját a jobboldali sajtó emlegeti fel előszeretettel – Nyugat-Európában most főként a baloldali lapok tesznek fel kínos kérdéseket a korábban magukat maoistának valló politikusoknak.„Azt hiszem, elég jogos, ha az ismert személyiségeket múltjukkal szembesítik” – ismerte el alig két hete a The Observer újságírójának kérdésére Daniel Cohn-Bendit, a párizsi diáklázadások egyik legendás vezére. (A cikket részletesen Tallózó rovatunkban ismertetjük a 29. oldalon.) A később Frankfurt polgármester-helyettesévé választott Cohn-Benditnek, aki jelenleg az Európai Parlament zöld párti, tekintélyes képviselője, a baloldali hetilap frankfurti otthonában tett fel rendkívül kellemetlen kérdéséket. Történt ugyanis, hogy „Vörös Danni” 1976-ban a Das da, ma már nem működő kulturális-politikai magazinban olyan cikket jelentetett meg, amelynek egyes szám első személyben írt beszámolói ma már kimerítik a „pedofília” büntetőjogi kategóriáját. A mai világlátásával már „elfogadhatatlan”-nak minősített írásban Cohn-Bendit a diáklázadások éveiben alapított reformóvodában pedagógusként szerzett tapasztalatait örökítette meg, arról értekezve, hogy miképp öltött kapcsolata az ötéves gyerekekkel erotikus jelleget. Cohn-Bendit a cikket az akkori általános korhangulattal és a tekintélyelvű oktatási rendszerrel szembehelyezkedő kísérleti iskolákkal, óvodákkal (ahol a falakat Mao-képek díszítették) szemben támasztott radikális baloldali igényekkel magyarázta. Mindeközben kitartott amellett, hogy az írásban szereplő, gyerekekkel folytatott szexuális játékok leírása csupán a fantázia szüleménye.Cohn-Bendit neve azonban, aki egykor egy lakásban élt Joschka Fischerrel, Németország jelenlegi külügyminiszterével, nem is az említett 1976-os cikk, mint inkább a Vörös Hadsereg Frakció egykori terroristájának, Hans Joachim Kleinnek most zárult perével kapcsolatban került az újságok címoldalaira. Kleint most kilencévi börtönre ítélték egy 1975-ben Bécsben elkövetett terrorakció miatt, ám mindeközben az is kiderült, hogy a korábban Cohn-Benditékkel szoros kapcsolatokat ápoló Klein megfordult a fent említett frankfurti lakásban is.A Klein-pert követően várhatóan nem csak Németországban tesznek majd fel kínos kérdéseket az egykori diákvezéreknek: Georgiosz Papandreu görög külügyminiszter és Ismail Cem török külügyminiszter szintúgy „’68-asok” és Fischer barátai. Ugyanezt mondhatja el magáról a szerb Zoran Djindics is, hogy az Európa-szerte kormányzati munkában részt vevő, ám alacsonyabb beosztásban dolgozó egykori diáklázadókról ne is beszéljünk.Akik közül ma már aligha gyanúsíthatnánk bárkit is maoizmussal: Cohn-Benditet például az első igazán páneurópai politikusként emlegeti a média, míg Joschka Fischer a koszovói bombázások idején mutatott hajthatatlanságával vívta ki egykori harcostársai ellenszenvét, és a többiek is ma már leginkább polgári, (bal)liberális pártokban építik politikai karrierjüket.– Bizonyos, hogy sokan közülük, így például Cohn-Bendit, ma is a társadalmi igazságosság, az egyenlőség és az életminőség javításának jegyében próbálnak politizálni – szögezi le Harriet Evans, akit a „lázadók” nézeteinek változásáról kérdeztünk. Szerinte ilyen értelemben ezek a személyiségek nem árulják el korábbi elkötelezettségüket, noha politikai beállítottságuk teljesen megváltozott. Arra a kérdésünkre, hogy levonható-e olyan általános következtetés, miszerint Európában a ’68-as mozgalmak egykori harcosai ma már inkább a liberális és szociáldemokrata pártok hívei, a történész asszony határozott igennel válaszolt, hozzátéve, hogy ugyanez a tendencia nemcsak a politikusoknál, hanem az akadémiai körökben és a médiában is megfigyelhető.„Lehet, hogy mindezen csak nevetni kell, ahogyan Andy Warhol tette, aki sokat tanult a kínaiaktól” – mélázott el a Kelet vörös kiállítás megnyitóján Mao Ce-tung képe mellett Haraszti Miklós.Lehet.