Fehér és fekete

A jeges rémület és a határtalan szabadság vonzása, szépsége – e két véglet mindegyike elmondható, átélhető a tiszai árvizekkor. Akinek a jószága, minden ingósága odavész röpke percek alatt, az aligha csodálja az áradó, mindent elborító víz határtalanságát, amely pedig olyan lenyűgöző, lebilincselő, ha biztos helyről vagy filmen, madártávlatból nézzük.Móricz Zsigmond az elsők egyike, aki Pipacsok a tengeren című bűbájos kisregényében megfogalmazta ezt a kettősséget:„A szelíd búzavetés a távolban meghajlott s felénk dőlt, s egyszerre csak szürke, lassan kígyózó víz csillogott a szálak közül felénk. (...) Látni lehetett, hogy amonnan, északról egyre vastagabb tömegben árad lefelé, délre az ár. Sötétszőke mélytenger volt ott már, s az volt a borzasztó, hogy az a táj magasabban volt, mint a mező többi része. (...) Ez az ártatlan arcú magyar tenger iszonytatóan félelmes volt: jön és elnyel.”S milyennek tűnik a táj, ha a veszély már elmúlt? „Ott ültünk a kedves domb oldalán, puha fűben, virágos kaszálón, lábunk alatt csobogott a hullám, amely a nagy környéket borította, s ezernyi szemmel nézett vissza a csillagos mennyboltozatra. (...) Aki egy ilyen órát élt át valaha, kivált gyermekkorában, az nem lesz többé vak a világ szépségével szemben.”Megannyi veszélye, fenyegetése ellenére a Tiszát az alföldi ember mindig is hozzá legközelebb állónak, „magyar tengerének” érezte. Valamiféle ősanyajelképnek, amelynek a Túr is „a kebelére fut”, amint Petőfi megénekelte. Pedig a folyó – ismét csak Petőfi szavaival – a Kárpátok „fenyvesekkel vadregényes” tájain ered, ártatlan kis hegyi patakokat összegyűjtő forrásként. Talán éppen ez a kettős szépség, hegy- és sík vidék együtthatása teszi olyannyira egyedivé Tiszánkat. Nem meglepő, hogy amikor 1939 tavaszán visszakerült Magyarországhoz a Trianon után elcsatolt Kárpátalja, benne a legszebb, legvadregényesebb s egyben legmagasabb részével, a Tisza forrásvidékével, lelkendező írások láttak napvilágot a honismereti és turisztikai lapokban. Amint például Győrffy István botanikus lelkes hangú írásában találjuk a Természettudományi Közlöny egyik számában: „A Tisza forrásai (...) felette ajánlható vidék: nem nyújt alpesi problémákat, de erdőségei, a sok-sok víz, patak, a messze kilátások, a gyephavasok (poloninák), zömök, erős, kormos tehenei mind újdonságszerűek, és mindezek bőséggel szórakoztatják a természetet kedvelőket.”Csakhogy a történelem, mint tudjuk, úgy hozta, hogy a nagyszabású tervek szövögetése, a vidék fellendítése a hamarosan háborús színtérré váló területen röpke öt évig tartott csupán. A korábban Csehszlovákiához csatolt, többségében ruszinok (ruténok) és részben magyarok lakta terület 1945 után a Szovjetunióhoz került, az Ukrán Szocialista Köztársaság „Kárpátokon túli” részeként. (Ma mint „Zakarpatszkaja Oblaszty” Ukrajnának némi autonómiával bíró része.) Ami periferikus helyzetén kívül – legalábbis természetvédelmi szempontból – megkímélte a sűrű erdők fedte vidéket, az ásványkincsekben való viszonylagos szegénysége volt: a szovjet típusú iparosítás zömmel behozott nyersanyagokon alapult, és ilyenképpen főként a városokat érintette.Milyen is ennek a kárpáti vidéknek az arculata, ahol alföldinek megismert Tiszánk ered? „A sok helyen már jelentékeny magasság ellenére sem találkozunk igazi magas hegységi formákkal”, ahogy a század derekának neves földrajztudósa, Kéz Andor megállapítja. Valóban, még a kétezer méter fölé magasodó csúcsok is jobbára szelíd, fenyvesek vagy havasi legelők fedte hátakon ülnek. Ennek egyik fő oka a hegyvonulatokat felépítő kőzetek többségének puhasága – kárpáti homokkőből, idegen szóval flisből állnak –, a másik oka pedig, hogy a jégkorszakokban épp ez a magassági szint volt az, ahol lényegében már nem alakultak ki azok a gleccserek, amelyek a jól ismert alpesi tájképet a Tátrában (vagy közelebb, Kárpátaljától délre a Radnai-havasokban) kialakították. Ám a hegyvidék itt, a Tisza forrásainál sem egyhangú.Van egy további természetföldrajzi tényező, amely szerepet kap a táj formálásában: ez pedig a rendkívül bő, évente nemritkán 2000 millimétert is elérő csapadék. A Kárpátok legtöbb eső és hó áztatta vidékén vagyunk, amely útjában áll a nyugatról érkező légtömegeknek, s azokat mintegy „megcsapolja”. A tagolt domborzat, a völgyhálózat, főleg pedig a sűrű erdők azonban – ha meghagyják őket – meg is fogják, viszszatartják a csapadékot. A Tisza forrásai nem „felelősek” az árvizekért. Elágazó, mély völgyek jellemzik a Tisza forrásvidékét is. Ha az Alföld felől közelítünk, a folyó lapos völgye először Nagyszőlős és Huszt között szűkül be, ahol a keletről oda érkező Tisza a Nagyszőlősi-hegység és a javarészt Romániához tartozó Avas vulkáni maradványhegyei között tör át.Tovább a folyó mentén fölfelé – az Avas, valamint a Kraszna és Fagyalos (Szvidovec) vidékének erdős elődombságai között, a Máramarosi-medencében – eleinte még viszonylag nagy ártéren haladhatunk, majd ahol a Tisza a Visót felveszi, a forrása felé igyekvő turistának hirtelen észak felé kell térnie. Itt, Trebusa- (vagy Terebes-)fejérpataknál (ukránul Gyilova) emelték azt az obeliszket, amely – az Urálig terjedő – Európa mértani középpontját jelzi. További érdekesség, hogy a Tisza e környéken, egy keskeny sávban nem a megszokott homokkövet, hanem kemény, kristályos kőzetek alkotta hegyeket fűrészel át, és ilyen kőzetek alkotják a környező, 1500–2000 méterre felnyúló csúcsokat is. Az északnak tartó völgy alsó harmadánál válaszút előtt állunk: tovább a völgytalpon a Tisza főágát, a hosszabb és bővizűbb Fekete-Tiszát kövessük-e vagy kelet felé térve a több kis patakból összeálló Fehér-Tiszát? Az összefolyás az itteni járás központjánál, Rahó (Rahov) városkánál van. A település és a környező falvak gazdasága a fafeldolgozáson alapul. De míg az utóbbi évtizedekben a civilizációt jobbára a Zil teherautók meg a traktorok jelentették, ma már – és egyre inkább – a természetvédelem és a turizmus létesítményei is kezdenek kiépülni.A Fekete-Tisza felső szakaszának központi települése Kőrösmező (Jaszinya). A szép fekvésű városka a ruszinok legnagyobb népcsoportjának, a huculoknak a „fővárosa”. Tőle keletre a Tatár-hágón (régebben Jablonica-hágó) át Galícia felé vezet az út, nyugatra pedig a Fekete-Tisza kő emlékművel kiépített forrása található a Fagyalos és a Gorgánok közti nyereg alatt. A forrást még a Monarchia idején, 1882-ben foglalták kőbe, mégpedig, amint Hunfalvy János, a pesti tudományegyetem első földrajzprofesszora a helyet meghatározta: „Körösmezőtől északnyugatra valami három mértföldre, az Okolai-előhavason, 3000 lábnyi magasságban” (mintegy 1400 méteren).A Tisza másik, bizonytalanabb forrásága a Fehér-Tisza. Bizonytalanabb annyiban, hogy Rahótól keletre csak Luhi falucskáig követhető egyértelműen: onnan felfelé legalább hét forráspatakból tevődik össze, amelyek a Csorna Hora kétezer méter körüli gerince alatt erednek. Ezek közül a fő forrásnak a legmagasabb csúcs, az Iván-havas (Pop Ivan) közelében eredő Cebulnek-patak forrását tekintik. Habár e források a rövidebb Tisza-ágat táplálják, tengerszint felett 1600-1700 méter körül, tehát néhány száz méterrel magasabban erednek, mint a fekete-tiszai forrás.