Haza és haladás

A díjakkal soha nem volt szerencsém, de az ünnepléseim mindig jól sikerültek – idézte édesapját, Németh Lászlót az író születésének századik évfordulóján rendezett ünnepségen szombaton, a Ráday-kollégium dísztermében Németh Ágnes. A Magyar Szellemi Védegylet Németh László élete és munkássága címmel meghirdetett tanácskozásán barátok és tisztelők, többek között Albert Gábor, Andásfalvy Bertalan, Cs. Varga István és Döbrentey Kornél emlékezett a huszadik századi magyar szellemi élet kiváló alakjára, akinek gondolatait Monostori Imre, a Németh László Társaság elnöke azzal a szándékkal hozta közel a mindennapokhoz, hogy érzékeltesse, mennyire modern Németh László ma is.– A napjainkban annyit emlegetett magyar és európai magatartás összefűzése nem más, mint a harmadik út. A két minőségi kultúra összekapcsolódását sürgető harmadik út fogalma valójában sorsképlet, amely nem a két út mellett, sokkal inkább azok fölött található. Tartalmának végső tömörítését a Magyarság és Európa könyvcím adja meg. Németh László világképének jellegzetes sajátossága a szintézisre való törekvés – utalt Monostori Imre a harmadik utas elméletre.A teljesség igénye az egészről leválasztott rész csonkaságának a fölismerésében, az egyén és a közösség életének minden területén megmutatkozik. Németh László gondolkodásának drámaisága, az életmű belső feszültsége és erőteljes sugárzása abból a sok évtizedes szellemi küzdelemből fakad, amellyel a XX. századi magyarság és európaiság fő sorskérdéseit kívánta rendkívüli hittel és erőfeszítéssel összegezni. Az írót a négy évtizedes alkotói pálya során végigkíséri a keleti lélek és a nyugati módszer szintézise: a magyar kultúra bartóki modellje.A keleti lélek eszerint nem más, mint az újkori rétegek alatt meghúzódó magyar műveltség, amit a parasztzenében vagy a népköltészetben megszólíthatunk, s éppen ezt a tudást kell az elemző nyugati gondolkodás előterébe állítanunk – mondja Németh László. Az eszményi modernség lényegét Bartók művészetében ismeri fel: „Nekünk magyaroknak is voltak nagy művészeink, akik felkutatták és kihasználták azokat az artézi mélységeket is, amelyben keleti népünk a világlélek megértésének lett a forrásává. Elsősorban Adyra és Bartókra gondolok” – írja 1954-ben a Tolsztoj inasaként című esszéjében. És mit sem vesztett korszerűségéből, modernségéből az a gondolat, az a kölcsönös várakozás sem, amelyet egy iskolaavató beszédében így fogalmazott meg: „Európának nincs népe, melyet ily rég fenyegetne, és egyre jobban a szétszóródás, a jellegvesztés, az elvegyülés veszélye, s kevés, amelyre bár szavát sem értik, ekkora várakozással hegyeződnek a fülek.”A jellegvesztés ellenszere a kikezdhetetlenül természetes magyar öntudat. Az 1939-ben írt Kisebbségben című esszéjének fő gondolata ez: „A magyarságnak semmire sincs nagyobb szüksége, mint hogy teste fölött ahhoz tartozó magyar öntudatot hordjon.”